Szeretem-e a Halászbástyát?

„Költő vagy, csupa szeretet:
szereted-e a legyeket?”

(Babits Mihály: Verses napló)

Szeretem a Halászbástyát, direkt úgy születtem, a kórházból a szüleim mindjárt kivittek a Dunapartra, megmutatták Budapest panorámáját és azt mondták: – Látod, kisfiam, az a szép nagy fehér izé, amiről senki se tudja, hogy pontosan mire való, az ottan a Halászbástya, nézz körül és jegyezd meg, Halászbástya, Lánchíd, Gellérthegy, Várhegy, Margitsziget, Erzsébet híd (az akkor még romos volt), Duna – ez a mi városunk, meg az a sok lepusztult bérház, ami körülötte van. Ezt fogod szeretni.

Nem szeretem a Halászbástyát, művészettörténet szakra jártam az egyetemen, kedvenc szerzőim egyike Fülep Lajos, a prófétai haragú művészetfilozófus, aki dörgő szavakkal átkozta meg saját kora Budapestjének hazug építészetét, a habarcsból hazudott követ a firenzei palotákat utánzó házakon az Andrássy úton, a neogót Országházat a neoreneszánsz kupolájával meg az egész nemzeti hajcihőt. Nemzeti öncélúság című tanulmányában így fogalmazta meg az úgynevezett nemzeti irány lényegét: „Az irány szerint a „nemzeti” egy szóval azt jelentette: giccs; ami nem giccs, az nemzetietlen; s akinek a giccs nem kell, az nemzetellenes, hazaáruló.” És egyik elborzasztó példája éppen a Halászbástya volt.

Hát most akkor szabad-e nekem szeretnem a Halászbástyát? Igazából már nem olyan nagy dilemma ez, mert egyszer, jó húsz-huszonöt évvel ezelőtt körbevittem egy amerikai családot Budapesten, és kénytelen voltam saját magamnak is megfogalmazni, hogy mit látnak akkor, amikor a Halászbástyát vagy a Vajdahunyadvárat. Az utóbbi – éppen, mert amerikaiak voltak a barátaim – viszonylag egyszerű eset volt: ez itt, barátaim, egy Disneyland abból a korból, amikor Disney még éppen csak megszületett. Disneyland, tehát díszlet. És – hopp! Rájöttem, hogy ez a magyarázat a Halászbástyára is. Hát persze! Díszlet. Színház. Milyen érdekes, gondoltam magamban. Magyarországról gyakran mondták, hogy operettország, de sosem hallottam vagy olvastam arról, hogy ez az operett mint színpadi díszlet konkrétan fel is épült volna. Pedig felépült, ezek a múlt századfordulón épült historizáló paloták ennek az operettnek voltak a díszletei. És az a helyzet, hogy én szeretem az operettet.

Ami pedig ebből konkrétan a Halászbástyát illeti: mindig láttam benne valami vicceset. Annyira nem igazi, annyira diszfunkcionális! Végül is egy kilátóterasz az egész, még hogy bástya! És a halászok mit kerestek volna odafönt, elvégre a Duna itt lent folyik. És miért csúcsos a süvege, mint egy középkori dáma fátylas sipkája?

Egyszer aztán rémülten megkérdeztem magamtól, vajon száz év múlva az utódaink is megértően beszélnek majd a (bocsánat az illetlen jelzőért) Nemzeti Színházról? Hogy a megszokás majd azt is széppé varázsolja? Pedig arról miket írna Fülep Lajos, ha élne!

Hát nem tudom. Kívülről nézve olyan, mint egy behúzott nyakú, mérges öregember, belülről meg olyan, mint egy kisvárosi cukrászda. Talán ha majd cukrászdát nyitnak benne, még a Nemzetit is meg fogom szeretni.

Addig meg szeretem a Halászbástyát.