Másfél évszázad, meg az utóbbi negyven

1870 – a legfontosabb dátumok egyike Budapest történetében. A városfejlesztést illetően talán a legfontosabb: a Fővárosi Közmunkák Tanácsa létrehozásának éve. Ebből a százötvenből pont negyven éve szerettem bele történetébe és mind abba, ami segítségével, irányításával, közreműködésével megszületett fővárosunkban. 1980 elején jelentkeztek először a hazai képernyőkön „városvédő” perceim. Két évre rá első alkalommal sor került az – örökségünk védelmében, helyreállításában jeleskedő, fontos munkát végző személyeknek és közösségeknek (az általam kitalált, megalapított) – első Podmaniczky-díjak átadására. Nem tudok írni megfelelő távolságtartással, tárgyilagosan az FKT-ról, s kérem ezért az olvasó bocsánatát.

Báró Podmaniczky Frigyes (1824–1907)

Ez nem utószó, hanem egy lelkesítő szózat! – mondta dr. Török Ottó, az Állami Könyvterjesztő Vállalat vezére, miután elolvasta, amit a felkérésére írtam 1984-ben. Annak is szántam – válaszoltam elszántan. Történt ez akkor, miután sikerült rábeszélnem, hogy remek reprint sorozatában adja ki Siklóssy László Hogyan épült Budapest? című, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa első hatvan évét bemutató könyvét. Érdemes? – kérdezte. Hány példányt gondol, 300-at, 500-at? Olyan 8–10000 darabra gondoltam. Sikerült meggyőznöm, elhitte, hogy ez fontos. Lett belőle 8000 példány, ami el is fogyott hamarosan.  Hja, akkor még lehetett ilyen példányszámban vevőkre számítani a könyvpiacon.

Báró Podmaniczky Frigyes emlékezete

1982 októberében, Podmaniczky Frigyes halálának évfordulóján az Új Tükör című népszerű képes hetilap felkérésére A városért címmel vezércikket írtam. Ebben is a Közmunkatanácsért lelkesedtem és emlegettem a hiányát. A Fővárosi Tanács akkori vezetői az oldal fotókópiáit lobogtatva szitkozódtak, s nem is alakulhatott meg a Budapesti Városvédő Egyesület akkor, csak fél évvel később Szépítőként, s kompromisszumok árán…

Báró Podmaniczky Frigyes szülőháza. V., Ferenczy István utca 12.

A városvédő műsor a kezdetekben, 1980 februárja és 1981 májusa között a Terefere című szórakoztató magazin 9–10 perces betétjeként kéthavonta jelentkezett. A nyolcadik adásban foglalkoztam az FKT-val és Podmaniczkyvel, de a nevét – mégiscsak egy báró volt – nem mondhattam ki a műsorban. „Akit Krúdy Gyula Budapest vőlegényének nevezett” – kellett használnom. És itt véget is érhetett volna a történet, mert a magazinműsor szerkesztője bekeményített, s már nem kérte a következő adásanyagot. Szinetár Miklósnak, a Magyar Televízió akkori művészeti vezetőjének köszönhető, hogy még abban az évben ősszel, már önálló műsorral folytathattam.

Aztán a népszerű napilap, az Esti Hírlap Köz-Tér rovatának szerkesztőjével, Szöllősi Ferenccel megkerestük Budapest Főváros Levéltára akkori vezetőjét, Ságvári Ágnest, akivel együtt „nyomulva” sikerült már 1983-ban elkereszteltetni a lipótvárosi földalatti megálló körüli – addig névtelen – teret Podmaniczky Frigyesről. Lett emléktábla is, szobormű is, amit „kismintaként” már 1986-ban elkészített Kő Pál, amire Iványi Pál, az utolsó előtti fővárosi tanácselnök bólintott rá 1988-ban, de már Demszky Gábor főpolgármester avatta fel 1991-ben.

Emléktábla. VI., Eötvös utca 14.

1984 még egy fontos könyv megjelenésének az időpontja. A Molnár Magda vezette Helikon közreadta Steinert Ágota gondos válogatásában Podmaniczky Frigyes naplójának sok-sok részletét. Az általa leírtakat olvasván beazonosítottam a báró szülőházát a mai Ferenczy István utcában, aztán a Budapesti Városszépítő Egyesülettel, Kutas László domborműves táblájával megjelöltük és meg is koszorúzzuk azóta is évről évre június 20-án, Podmaniczky születésnapján. 2007 októberében, halálának századik évfordulóján megtábláztuk Aszódon a templomot is, ahol nyugszik. Buza Péterrel megalakítottunk egy szervezetet, melynek feladata lenne, avagy lett volna a fővárosért tenni kész civil társaságok összefogása. Neve: Podmaniczky Páholy. Maradandó emléke egy tábla – újabb Kutas-portré – a Közmunkatanács első székhelyének falán, a Clark Ádám téren, majd még egy változat 2010 áprilisában. Azerbajdzsán magyarországi nagykövete saját pénzéből készíttetett Kutassal emléktáblát az egykori Podmaniczky-palota, a mostani követség, az Eötvös utca 14. számú ház falára.

Ami az FKT-ból megmaradt

Az FKT szervezetének 1947-es megszüntetése előtti utolsó székhelye a Madách tér épületegyüttesének íves kialakítású közepén volt. A hatalmas kapu ívének mind a két oldalán ott van a Fővárosi Közmunkák Tanácsa címere: az ország címerébe illesztett Budapest-címer. A II. világháború utáni rendszerváltozást követően valaki úgy dönthetett, hogy ez a jelkép nem kívánatos, s leverette, legalább addig, amíg az ablakból kihajolva elérhető volt. A legutóbbi rendszerváltás idején sikerült mind a kettőt helyreállíttatni. A sérült címerpár – gondolom – sokaknak feltűnt, az viszont nagyon keveseknek, hogy az épület Madách téri oldalán lévő mind a két lépcsőházi kapu rácsán folyamatosan ott volt és ott van ma is a főváros fejlesztésében oly nagy szerepet vitt szervezet három betűje: FKT.

Podmaniczky-díj

Már az a dolog is egy csoda, hogy a főváros – Széchenyi által is leírt, hangoztatott – szükséges és ésszerű egyesítését megelőzően, Andrássy Gyula kezdeményezése nyomán, az egyesítendő három önálló város Pest, Buda és Óbuda tanácsa és az ország kormánya egyetértésével létrejött a Fővárosi Közmunkák Tanácsa. A működését szabályozó 1870. X. törvényt (akkor törvénycikknek mondták) az országgyűlés fogadta el. Vagyis nyugodtan mondhatjuk Siklóssy egyik fejezetének címével: A főváros fejlesztése nemzeti érdek volt! A folytatást megírta Harrer Ferenc A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1930–1940 címmel. Az 1941-es és 1942-es évekről évkönyveket jelentetett meg Bessenyei Zénó, aki azokban az években vezette a szervezetet, a háborús évekről és a megszüntetésről Fischer József írt, aki 1945-től töltötte be az elnöki posztot. A BUDAPEST 1981 szeptemberi számában olvashatjuk írását azokról az időkről, a romeltakarításról, a szükséges bontásokról és a kárt okozható bontások megakadályozásáról.  Meg arról is, hogyan ért véget az FKT hetvennyolc éves története. „1948. február 21-én azt jegyeztem fel: Reggel Vas Zoltán miniszter a Gazdasági Tanács főtitkára távbeszélőn közölte: a Közmunkatanácsot 24 órán belül megszüntetem.”

A feladatkörökről

Képtelenség elsorolni, mi mindent köszönhet fővárosunk a szervezet tevékenységének. Ezek közül az egyik, hogy az egyesített városban ki kellett szűrni az utcák nevének többszöri előfordulását, és magyarítani kellett, ahol ez még nem történt meg. Így esett, hogy a két Herren Gasséból – Úri utcából –, megmaradt az egyik Budán, a Várban, a pestiből, ahol az eredeti Pilvax Kávéház volt, Petőfi Sándor utca lett. A közterületek névadása az FKT egyik fontos feladata volt. S ez összefügg a véggel is, ezért említem elsőnek. A Fischer vezette Közmunkatanács ugyanis nem fogadta el azt a javaslatot, hogy az ország főutcáját, amely idősebb Andrássy Gyulának, az FKT alapítójának nevét viselte „kereszteljék” el Sztálin útra… ezután jött a miniszter telefonhívása…

Manapság van új szervezet, melynek a monogramja azonos, FKT, de kormányzati intézmény lévén, nem ugyanaz. A Közmunkatanács – számomra is – legfontosabb, leglényegesebb szerepe a különböző érdekek és elképzelések közötti koordinálás, az egyeztetés volt. Eleve úgy állt fel a vezérkar, hogy abba kilenc tagot delegál az egyesítendő három város és kilencet a kormányzat, tehát mindenről közös döntés született. Podmaniczky, az FKT harmadik alelnöke, tényleges vezetője pedig – minden választott politikusi pályán lehetséges csúcsot megdöntve 1873–1905-ig, 32 éven át állt az intézmény élén! És talán természetes, hogy olyan jelentős személyiségei a hazai politikai életnek, mint Wekerle Sándor, Bárczy István, Vázsonyi Vilmos vagy az építészek közül Ybl Miklós, Hauszmann Alajos és például Széchenyi Ödön, Zsigmondy Vilmos is a Közmunkatanács tagjai voltak a későbbiekben. Ha az ember végignéz a listán, sok budapesti utcanév jut az eszébe róluk…

Tekintsük át a lehető legrövidebben a feladatkört, melyet az alapítók maguk elé tűztek. A Duna fővárosi szakaszának – az 1838-as nagy árvíz óta nagyon is szükségesnek bizonyult – szabályozása, új hidak építése, a közraktárak rendezése és létesítése, új főútvonalak meghatározása, kiépítése, közművek és a közlekedés fejlesztése, az egész fővárosra kihatással lévő fejlesztések, tervezési munkák összehangolása, az egyesített városhoz még nem tartozó, de az esetleges jövőbeli terjeszkedéssel érintett területek fejlesztésének összehangolása. Rengeteg konkrét feladatot kapott a szervezet. Olyanokat, mint a közterületek burkolata, parkok létesítése és fenntartása, minden út- és hídépítés, „közúti vasutak” vagyis a villamoshálózat kiépítése és fenntartása, csatorna- és vízhálózat-fejlesztés s még a nyilvános illemhelyek kérdése is… A törvény több passzusa rendelkezik arról is, milyen módon, milyen fedezeti forrásokból biztosítható az FKT széleskörű tevékenységének működése.

Számomra különösen az utóbbi években, amikor előbb a kerületek kapták az építési engedélyezés jogkörét, majd most, amikor ez a feladatkör kizárólagosan a kormányhivatalokhoz került, egyre lényegesebb lett a törvény 16.§-a. „Közvetlen teendőin kívül felügyeletet és fellebbviteli hatóságot gyakorol a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (…) a város területén általában minden építési és építészeti rendőri ügyben, valamint (…) a városi hatóság, úgy az egyes lakosok felett.”

Alighanem jól működött az, ahogyan kitalálták éppen 150 éve, s ahogy fejlődött a – két világháborút is megélt – szervezet életének 78 éve alatt, mert az általuk kialakított út- és közműhálózat – ha karbantartják –, a parkok – ha nem építik be –, a közintézmények épületei – ha felújítják, amikor kell –, a hidak és kilátók, a kultúra és művelődés hajlékai ma is működőképesek. Azt írtam három és fél évtizede abban a bizonyos utószóban, hogy „a világ sok-sok városában csodálhatunk meg barokk, reneszánsz vagy középkori építészeti együtteseket, sokszor még épen maradt ókoriakat is. Mi nem vagyunk ilyen gazdagok. A történelem viharai keveset engedtek megmaradni épített történelmünkből. Régebbi korokból néhány ház, templom, középület és rom maradt ránk, amelyeket ma – természetesnek tartott – kötelességünk védeni, óvni, karbantartani. Hajdan formált, s ma is meglévő épített környezetünk legnagyobb részét a múlt század utolsó harmadából örököltük…” – gondolván akkor a 19. század végére s a 20. század elejére. Akkor, amikor tulajdonképpen kiépült a mai Budapest, már volt műemlékvédelem, de az – gondolom, természetesnek vehetjük – a régebbi korok emlékeit próbálta feltárni s menteni. Most, a 21. században, amikor már nincs intézménye a magyarországi műemlékvédelemnek, fokozottan fel kell hívnunk a figyelmet – a régebbi korok értékeinek jó karban való fenntartásának kötelezettsége mellett – a hozzánk közelebb álló korok építészetének értékeire is, beleértve azt a kort, amikor a Fővárosi Közmunkák Tanácsa irányította és szabályozta Budapest építését. Ezért is fontos emlékeznünk a szervezetre születésének százötvenedik évfordulóján, a folyóirat hasábjain, melynek neve: BUDAPEST.