Üzenőfal
Budapest, ahogy a világ szinte minden nagyvárosa, hetek, lassan hónapok óta üres. Üresek a belvárosi utcák, üresek, sőt többnyire zárva vannak a forgalmas boltok, nem hömpölyögnek szelfibotos tömegek a Vörösmarty téren, magányosan állnak az elektromos rollerek, amelyeket használóik korábban előszeretettel hajítottak el a járda közepén, ha elértek az éppen aktuális úticélhoz. Üresek a hidak járdái, tanácstalanul álldogálnak a Hősök tere angyala alatt a magyar történelem nagy alakjai. A turisták eltűntek, a városlakók négy fal közé húzódtak vissza.
A járvány előtti „óvilágot” gyászoló videókon a csönd valamiféle visszavonhatatlan pusztulást sejtet.
Csakhogy ott van egy másik nézet is: a város igazi szépsége csak most tárul fel. Tiszta a levegő, és az eklektikus belváros nem eléggé értékelt épületei most láthatók igazán a maguk teljességében, most van az a kitüntetett pillanat, amikor nem az autóforgalom, nem a zsibongás uralja Budapestet, hanem a tavasz, és valami földöntúli nyugalom. Kiderült, hogy sokkal több madár él velünk a városban, mint valaha gondoltuk volna. És sokkal több zenész is; minden sarkon hallani, ahogy a ház lakói előveszik a régóta porosodó hangszereiket, és gyakorolni kezdenek azokon. Az ablakok mögött ott élnek a budapestiek, és közösségre vágynak. Megélénkültek a kisebb parkok is. A városi zöld szigeteken feltűnnek focizó családok, görkorcsolyázó gyerekek, padokon napozó, békésen könyvet (könyvet!) olvasó, mindenféle korú nők és férfiak. Kitört a tollaslabda reneszánsza: a hosszú évek óta padláson pihenő tollasütőkről kiderült, hogy nem puszta relikviák, és szinte minden lakásban akad egy pár. A hetvenes évek óta nem láttam ennyi tollaslabdázó budapestit, mint ezen a tavaszon. A szabadidő, amelynek tekintélyes részét egészen mostanáig az interneten való lázas lájkvadászat foglalta le, most a közösségi élmények hiányában az eleven emberek felé fordult.
A Facebook-on megjelent egy új műfaj: az ablakból készített fotóké. A „View from my window” csoportban percenként jelennek meg a lakótelepek fölött úszó alkonyi felhők, a felülről felfedezett külvilág izgalmas képei. Valójában csak a közösségi média számára új ez a téma. A fotóművészet akkor ismerte meg, amikor az idős André Kertész a hetvenes évek végén, felesége halála után egy Polaroid géppel fotózni kezdte az utcát New York-i, Washington Square-i otthona ablakából. Öt éven át folytatta a sorozatot, és abban a polaroid technika újdonságát, az egyszeri, megismételhetetlen, exponálás után azonnal megjelenő fotográfiát egy nagyszabású művészi kísérlet eszközévé avatta. Ezeken a racionálisan komponált fényképeken olyasféle csendéletek születtek, amelyek a valós világ tárgyait, fényeit, pillanatait rögzítették, mégis érezzük, hogy egy néma szellemvilág járja át a látványt, a társ hiánya, a magány, az utca életétől való fájdalmas távolság. A Facebook-on most felbukkant fotók persze az összeszűkült horizont szépségeit keresik, mégis nagyon emlékeztetnek Kertész fájdalmasan szép sorozatára, arra a lelkiállapotra, ami azt ihlette, arra a hangulatra, amelyben a madarak inkább angyaloknak tűnnek, amelyben a mozdulatlan felhők sokkal valóságosabbak, mint az utcai járókelők.
Ez a felülnézet lett most Budapest fő szemszöge. Ebben harsan fel minden este nyolckor a nyitott ablakokból a taps, hogy olaszországi mintára a város lakói így fejezzék ki köszönetüket a betegekért dolgozó orvosoknak, ápolóknak. És onnan, felülről egyre több felirat látható. Az üres város üzenőfal lett. A házak falán, a kapukon, a járdákon sorra jelennek meg azok a szövegek, amelyek nagyon emlékeztetnek Örkény Budapest című egypercesében halhatatlanná lett özvegy Varsányiné apróhirdetésére. Most tapasztaljuk meg, hogy az élni akarásnak ez a magánplakát jellegű megnyilvánulása a Gutenberg-galaxis letűntével sem tűnt el. Ócska rajzlapokon szívecskék borítják el a kapualjakat, az iskolák bejáratára egy-egy környéken lakó diák ragasztotta ki hevenyészett üzenetét, az óvoda ablakán a gyerekzsivaj nélkül maradt óvónők ákombákomja díszeleg. A Margit híd járdájára egy este valaki talányos, vágyakozó félmondatot írt, és volt, akit születésnapja reggelén a ház előtti járdán krétarajz köszöntött azoktól a barátoktól, akikkel nem ünnepelhetett együtt. A társasházak földszintjén vagy a liftben már nem parancsok, fenyegetések, szomszédgyalázó cédulák sorakoznak, hanem olyanok is, amelyeken az idősebb lakóknak bevásárlást, nehezen megszerzett maszkokat, kutyasétáltatást ajánlanak fel a fiatalabbak. New Yorkban, az Empire State Building fényfalán egy hatalmas szív lüktet, de a Duna-parti szállodák ablakain is megjelent a fényszív, kevésbé giccses, káeurópai változatban.
Budapest épületei március közepe óta átvették az óriásplakátok szerepét, de míg azok csupán a látómező perifériájában maradnak, ezek a kis, házilag gyártott miniplakátok nagyon is fontosak lettek a város lakóinak. A folyamatosságot képviselik, az üres utcák, a bezáruló házak mögött élők vágyait. Azt kiabálják, hogy a látszat ellenére Budapest él.