Jókai háza
Két év a tizenkilencedikből – meg a jövő(menő) század regénye
A szememben csakis az övé. Hiszen itt lakott, még ha csak két esztendeig is. S a megjelenési jegyzéke szerint itt írta, mit írta, költötte regénybe A lőcsei fehér asszony történetét. Ám az, hogy ő és a neje, született Laborfalvy Róza hogyan került ide lakástulajdonosnak vagy bérlőnek, külön történet.
Nagyjából köztudott, legalábbis remélem, hogy Jókai Mór parlamenti képviselő is volt hosszú élete során, az is ismert, hogy akkor még nem terpeszkedett a Duna partján az a soktornyú épület. A Parlament alsó- és felsőháza a Főherceg Sándor utca 8-ban (ma Olasz Kultúrintézet) és a Nemzeti Múzeum dísztermében működött. Jókaiék a Kerepesi (ma Rákóczi) út 21-ben laktak, a Schmahl Henrik tervezte palota előtti épületben. Az író fiatalosan átsétált a Parlamentbe, ha éppen úgy döntött, hogy szavazni akar valamely fontos kérdésben.
Igen ám, de a Kerepesi úti lakásnak volt egy szépséghibája: arra haladtak el a Belvárosból a temetési menetek a halottak Fiumei úti nyughelyére. Róza asszony, korosodván, egyre nehezebben viselte ezt. Naponta szembesülhetett azzal, hogy egyszer leeresztik a kortinát, és a súgó már nem adja föl a darabzáró mondatot. Addig rágta Móric fülét, míg elköltöztek a Főherceg Sándor utca 36. szám alá, egy 1872-ben épült, akkor még kétemeletes bérház első emeletére, erkélyes kilátással a Zerge (később Horánszky, majd Makarenko, aztán újra Horánszky) utca kies vidékére. Innen sem volt messzebb a Parlament, sőt még a Nemzeti (azaz a Népszínház) épülete sem.
Hét szobát birtokoltak, a cselédség is velük lakhatott. A sárga keramitkockás udvarra kocsival is be lehetett hajtani és megfordulni. Kopottan ugyan, de megvan még a márványlépcső, és az első emeleten a hiányos mozaikpadozat is őrzi valamelyest a nagy mesemondó lába nyomát. Ma három ingatlantulajdonos osztozik az egykori lakosztályon. Még a sárga kockák is megvannak a kapualjban, ám a lovak – ha jól emlékszem – 1957 óta ki vannak tiltva ebből a városrészből.
Hogy miként éltek újabb otthonukban, nagyjából lehet sejteni. Jókai képviselő úr bizonyára ugyanúgy megírta a napi penzumát, melynek minőségét ugyan nem, ám a mennyiségét állítólag Róza asszony személyesen ellenőrizte, mielőtt férje urát útjára engedte volna. Féltékenység talán már nem villant a tekintetében, hitt ura esküjében, hogy Lukinics Otília féle esetek (melyek Az arany ember egyik forrásául szolgáltak) nem fordulnak többé elő Móricunk érzelmi életében.
A Sándor utcai lakásban nemsokára gyászhuszárok tették tiszteletüket; Róza asszony elindult utolsó útjára. Jókai egyedül maradt, majd is költözött a jóval később, 1927-ben négyemeletessé emelkedő házból. 1911-től egy bizonyos dr. Eulenberg Salamon, köztiszteletben álló pesti ügyvéd lett a háztulajdonos, a bővítés az ő birtokosi idejében zajlott. 1930-ban aztán egy sajnálatos utcai baleset következményeibe halt bele. Apám, akinek az írói nevemet köszönhetem – ha mást nem is –, házasságkötése után itt vett ki egy második emeleti, kétszobás lakást az özvegytől.
„Van szerencsém ezúton is igazolni azon szóbeli megállapodásunkat, mely szerint alulírott bérbe vettem és Méltóságod bérbe adta nekem a VIII., Sándor utca 36. számú bérházban, 1941. október 1. napján kezdődő bérleti időtartammal hetven pengő havi bér mellett a megtekintett lakást. A lakbér minden hó 5-én déli 12 óráig fizetendő készpénzben, és ezen kívül a bérleti szabályrendelet szerinti házmesterpénz, szemétpénz és netáni újabb járulékok.”
A családi irattárból idéztem a kissé csikorgó bővített mondatokat. Amikor születtem, már Bródy Sándor nevét viselte az utca. Özvegy Eulenbergné, Fischer Arankáról már csak a fent idézett szerződésből tudok. Hallgattak felőle a hozzátartozóim, s amikor később kérdezősködni kezdtem, csak a vállukat vonogatták. Nem kellett azonban túl nagy történelmi fantázia, el tudtam képzelni a sorsát: minimum egy kis kitelepítés 1950 táján – és még ez a legjobb forgatókönyv-változat.
Annál inkább hallottam más sztorikat, például a részeg orosz kiskatona lidérces esetét. 1945 márciusában házunk első emeletére beköltözött egy katonai parancsnokság: a megszállók vagy felszabadítók (tessék választani) berendezkedő képviselői. Némi védettséget élveztek így a lakók: karórák biztonságban, és a fiatal nőknek sem kellett bekormozott arccal járniuk-kelniük. Egyszer egy futár érkezett, nagy pecsétes borítékkal, aki – az elbeszélések szerint – a déli órák ellenére már nem volt egyensúlyozási képességei teljes birtokában. Feldülöngélt a második emeletre, az első helyett. Amikor észrevette a tévedését, a függőfolyosó rácsán keresztül akart lejutni az elsőre. Azt hitte tán, hogy mint egy győztes nagyhatalom képviselője, repülni is tud. A hóna alatt szorongatott boríték már a földszinten landolt. Ő meg lógott a rácson, miközben feltámadt az életösztöne. A második emeleti lakók nem bíztak a kiskatona repülési képességeiben – hol volt még akkor Gagarin – rohantak a rácshoz, fogták, húzták, vonták, ahogy tudták, nehogy a sárga kerámián végezze. Nem igazán az ő életét féltették, mindenki a sajátját, nehogy már ne térjen vissza övéihez ez a katonagyerek.
Az ötvenes évek első fele a házmesterek és tömbbizalmik (nem magyaráznám, milyen feladatot takart ez utóbbi kifejezés, elvégre az olvasóknak is van fantáziájuk) rémuralma alatt telt el. Az egész április valamilyen idilli dili jegyében zajlott: dekorációs versenyben voltak a házak. Persze, hogy munkaversenyben: ki tud minél több jelszót festeni, betűket kivágni, aranyozott girlandokat akasztani „felszabadítóink” és a munka ünnepe alkalmából. Anyám számomra kellemes módon vonta ki magát a feladat teljesítése alól. Karon fogott, és eliszkoltunk valamelyik közeli mozi (Omnia, Uránia) délutáni első előadására, nem tudván, miféle kezdő lökést ad ezzel nekem, nem is álmodva arról, hogy Gábor diák, alias Zenthe Ferenc egy leendő, tán nem éppen sikertelen filmtörténészi pálya felé terel engem.
Az igazi mozi 56-ban kezdődött, és egy hosszúra nyúlt, élő filmhíradó lett belőle. Két és fél havi őszi nagyvakáció. Október 23-án este az utcai lakások ablakából néztük a forradalmat, amíg lehetett, amíg nem kezdtek el lőni. A házunk egy maszek italmérés, velünk szemben, a túloldalon is egy négyjegyű számmal jelölt állami kocsma. A kitóduló szesztestvérek alkoholos szemmel ámuldoztak a történéseken, hitték is, meg nem is, amit látniuk adatott. Aztán később lanyhult a hit, mindenkié, főképp a józanoké, hogy itt más is lehetne, esetleg szabadság, esetleg demokrácia. Novemberben már a pincében ültünk, pokrócokkal és petróleumfőzőkkel felszerelve, magam az Egri csillagok vaskos kötetébe temetkezve. Kilencévesen nem vehettem részt semmiféle kalandos akcióban, ólomkatonákkal játszottunk a szomszéd fiúval a konyhaasztal viaszosvásznán.
Annál inkább megtette helyettünk egy huszonéves fiatalember, aki éppen az egykori Jókai-lakásban élt édesanyjával és két testvérével. A mama a Nemzeti Színházban dolgozott pénztárosként, a színésznői álmokat dédelgető lány egy Móricz-filmben még főszerepet is kapott, az életben maradt fiúgyerek tévérendező lett. Ennek a harmadik srácnak azonban más szerepet osztott a történelem. Az ellátási zavarok kellős közepén, egy napfényes novemberi délelőttön elindult, hogy kenyeret szerezzen a ház lakóinak.
Soha többé nem jött vissza. Neki is lehetne táblája odakinn, az utcai oldalon, Laborfalvy Rózáé mellett. De hát nincsen, csak a kósza memória őrzi, addig ameddig, a tette emlékét. Közöny lakja az épületet, camus-i idegenségű, félévente cserélődő, vándoréletű szobaurakkal és más szerzetekkel.
Vajon mit írna most Móric úr, ha visszatérne, s reggelije után meginná a presszógépéből csörgedező finom feketét?
(A cikk szerzője néhány adatért Kelecsényi Kristófnak tartozik köszönettel.)