Szeretem-e a Városligetet?

„Költő vagy, csupa szeretet:
szereted-e a legyeket?”

(Babits Mihály: Verses napló)

Naná, hogy szeretem, különösen így a koronavírus támadásának első napjaiban, amikor ugyan még el szabad menni sétálni, de már itt leng fölöttünk a pallos, hogy majd a Ligetbe se mehetek ki futni egyet. Évtizedek óta itt élek a Liget közelében, ősztől tavaszig ez jelenti nekünk a zöldet. És itt van a Szépművészeti, ahova fiatalon olyan sokszor mentem be hétköznap délelőtt, amikor teljesen üres volt, nézelődni a Régi Képtárban, és itt van a Műcsarnok, ahol sokszor rácsodálkoztam a kortárs művészet nagy alkotóira, és itt a Műjég, ahol legutóbb az unokámmal korcsolyáztam és itt van minden magyar kisgyerek Disneylandje, a Vajdahunyadvár, és az Állatkert és a Cirkusz (és itt volt a Vidámpark) és itt volt valaha a lemezbemutatónk a lebontott PeCsában és ide jártunk naponta a Közlekedési Mózeumba a fiammal, amikor még kicsi volt és itt van a Fuit sír és itt szoktam átmenni a fák között kerékpárral Zuglóba, és, és, és, és.

Az utóbbi években persze az is többször előfordult, hogy futás közben eltévedtem a Ligetben. Mert jött ez a dolog, ez a Városliget Projekt, ami elég sok mindenről szólt, de a Ligetről a legkevésbé és amit eleinte még védeni próbáltam a barátaimnak, hiszen láttam Mexikóvárosban, hogy tud az szép és barátságos lenni, a város közepén egy hatalmas parkban elhelyezni a város legfontosabb múzeumait. Ez így elvontan jól hangzott, de aztán szembejöttek a palánkok, már alig tudtam valahol úgy elindulni, hogy ne legyek kénytelen azonnal elkanyarodni és mostanában láttam ugye az Állatkerttel szemben az egyetlen rövid év alatt lepusztuló, rosszul kitalált kioszkokat, láttam a játszóteret, ahol fémből vannak a csúszdák és az egyikből éppen az orrom előtt esett ki arccal előre egy kisgyerek, pedig betartott minden óvatossági szabályt, szóval kezdett nagyon nem tetszeni az egész.

De van egy barátom, aki mondott valami nagyon érdekeset. – Szerinted miért nincs a Népligetben élet? –  kérdezte. –  És meg is válaszolta: – Mert nincs ott semmi. Az emberek nem csak sétálni akarnak, az emberek programokra vágynak és mellé egy kis zöldre.

A barátom okos szavai nem változtatják meg az új játszótérről alkotott véleményemet, azt sem fogom gondolni miatta, hogy a meglehetősen funkciótlan Zene Háza valami értelmes dolog mondjuk egy szép, nagy rét helyett, de legalább hallottam egy értelmes érvet. Hiszen mivel is kezdtem ezt az írást? Azzal, hogy szeretem a Ligetet – és aztán elsoroltam a száz-százhúsz éve itt álló épületeket.

Hát hogyan igazodjon ki magán az ember?

Mindenesetre, ha majd újra szabadon járkálhatunk, boldogan megyek ki a Ligetbe és örömömben talán még az a félresikerült játszótér is tetszeni fog.