Végtelen történet

A BUDAPEST alapításának ötlete – hetvenöt éve – Lestyán Sándor szívéből-lelkéből pattanhatott ki, de önmagát az ötlet menedzseléséhez talán kevésnek találta, s felkérte a főváros kulturális főhivatalnokát, dr. Némethy Károlyt, hogy karolja fel az ügyet. Aki vonzalmait követve be is állt főszerkesztőnek. Így jelenhetett meg 1945 októberében a Székesfőváros Kiadóhivatala gondozásában folyóiratunk első száma. Némethyről az azóta eltelt hét és fél évtizedben nemhogy tanulmány, de érdemi adatokat tartalmazó karrier- vagy élettörténeti írás sem jelent meg. Bemutatom őt olvasóinknak s a köztörténetírásnak.

Pohárnok Zoltán fametszetei kísérik az első BUDAPEST számokban a folyóirat főszerkesztőjének visszaemlékezését

Művelt, liberális szellemű, régi vágású, művészetet, irodalmat pártoló úriember” – írja Némethy Károlyról Rákosi negyvennyolcas hatalomátvétele előtt az egyébként pártosságáról ismert irodalomtörténész professzor, Tolnai Gábor. Ez idő tájt Némethy még magas hivatalt visel a városházán, s bár 1944-től betegeskedik (nyugdíjazását is kérte akkor, de aztán az események elsodorták az intézkedést), szorgalmasan ellátja feladatát mint a Városgazdasági, Idegenforgalmi és Közművelődési Ügyosztály tanácsosi rangú vezetője.

Közben – 1945-ben, rövid néhány hétig – rákényszerül arra, hogy elvállalja a már szovjetek uralta budai kerületek közigazgatásának újraépítését, lévén az egyetlen azon a parton élő vezető tisztségviselő a budapesti főhivatalból.

Hogy a helyzet igencsak keserves, tudta ő is. De tudta azt is, mit jelent vállalni a felelősséget. Az 1945 októberében főszerkesztésében először megjelent BUDAPEST hasábjain örökíti meg az utókornak az akkor történteket.

Némethy Károly az 1920-as évek végén

Buda főhivatalnoka

„1945. január 15. este. Hónapokig tartó távollét után végre itthon. Elszorul a szívem a feldúlt lakás láttára. Kis házam alagsorában (címe Sodrás, akkor Udvarhely utca 19. – B. P.) elképzelhetetlenül szűk helyen 25 ember.

Január 16. Kora reggel jelentkezik Záborszky László tanácsjegyző (…) kéri, vegyem át a vezetést (az hogy Lipótmező néven egyesítsék a felszabadult budai részeket, s alakítsák meg a terület közigazgatási rendszerét, az oroszok parancsa volt – B. P.). (…) Az elöljáróság az Udvarhely utca egyik kis villájában működik. (…) Olyan nyüzsgés, mint egy hangyabolyban. Rögtönzött megbeszélés: valószínűleg a felszabadult Buda más részein is megindult az élet, központi közigazgatási szervet kellene tehát létesíteni – mondják. Ellátogatok a rendőrségre is. Mindenütt tömegek. Kopott, szomorú emberek, legnagyobb bajuk a teljes bizonytalanság. (…)

Január 18. Az orosz parancsnokság jóváhagyásával megkezdem a munkát. (…)

Január 19. Az eddigi elöljárósági helyiséget az orosz katonák veszik igénybe. (…) A Tárogató út 2. alatt kötünk ki: Kereskedők Menháza (Megyeri Krausz Lajos Alapítványa). A német Gestapo használta (…).

Január 20. Berendezkedés az új épületben. Robinsonnak érzem magam. Piszok, betört ablakok, egy-egy helyiségben összezsúfolt bútor, írószer, amit a menekülő németek már nem tudtak elvinni. (…) Percek alatt beosztjuk a helyiségeket. (…) Kitűzzük a nemzeti lobogót és az orosz zászlót. (…) Be jó, hogy megint dolgozhatunk!

Január 21–24. Igazolványt kapunk az orosz parancsnokságtól. A központi fűtést úgy ahogy rendbe hozták, de azért melegen felöltözve lehet csak a hideget kibírni. Új osztályokat kell létesítenem: Széman Sándor min. tanácsos vezeti az általános igazgatási osztályt. – Jancsó Vilmos kertészeti aligazgató (Némethy veje, Lívia lányának 1930 óta férje – B. P.) veszi át a köztisztaságot. (…) 12 tagú tűzoltóság dolgozik kézi szerekkel – mentő és betegszállító osztagot alakítunk (…) A műszaki osztályon egyesítjük a víz-, gáz- és elektromos műveken kívül a BSzKRt, sőt a posta- és telefonigazgatóságot. (…) Az anyakönyvi ügyekkel vagyunk kissé megakadva (…) házasságkötést államilag kinevezett anyakönyvvezető nélkül nem végezhetünk, tehát a házassági szándékot kötelezően feljegyezve, figyelmeztetjük a sűrűn jelentkező feleket – közöttük oroszok is (nem találtam nyomát sehol másutt, mint ebben a szövegben, hogy az elfoglalt városban oroszok és oroszok – vagy magyarok? – egybekeltek! – B. P.), hogy a rendes állapotok visszaálltával törvényes formaságok közt kell újból megjelenniök az illetékes anyakönyvvezető előtt. (…) Szerencsére az igazgatásunk alatti területen elég nagymértékben megőriztek élelmiszereket (…) a feltalált készletekből, önkéntes adományokból és más célra már nem használható lovak levágásával már az első napokban népkonyhát állítottunk fel, amely hamarosan 100, sőt nemsokára 1000 ebédet tud kiosztani. Naponta megkóstolom – igazán jóízű. (…) Nagy munka a temetetlen hullák elföldelése és a sok száz állati tetem elásása. De teljes erővel fekszünk bele ebbe a munkába is – talán elkerülhetjük majd tavasszal a járványokat. (…) A vízvezeték nem funkcionál. Karavánok vonulnak az utcákon edényekkel felszerelve kutakhoz, melyeket ellenőrzünk. (…)

Némethy tűzoltószemlén vesz részt, 1935

Január 25. (…) Megtanulom még jobban szeretni, de egyidejűleg még jobban le is nézni azt a kétlábú fajtát, melyet nem tudom milyen alapon nevezett el a nagy Linné homo sapiensnek. (…) általában azt mondhatom: Buda népe jobban állja a megpróbáltatásokat, mint reméltem. (…) Nevetni, de egyszersmind dühöngésig bosszankodni csak olyakor kell, mikor például valaki azért tesz panaszt, hogy „társadalmi állása” miatt nagyobb lakásra lenne igénye (…) vagy, hogy a szociális osztályon nem kapott felöltőt, holott a bundája rámelegedett, esőköpenye pedig még túl könnyű viselet. (…) Óriási szenzáció: kétnapi kalandos utazás után megjön Pestről az első sajtótermék: a Szabadság. Felolvassuk (…) soksorosítjuk (…).

Január 26–31. (…) Orosz parancsnokunk rendelkezésére nem egyszer kell kivonulni az egész közigazgatási személyzetnek (…) az utakra havat lapátolni. (…) összegyűjt bennünket, felolvassa, tolmácsával lefordíttatja a Pravda cikkét a fegyverszünetről. Csakhogy legalább idáig eljutottunk!

Február 1–6. (…) összeköttetést Pesttel csak egészen elszórt esetekben sikerül létesíteni. Értesülök a pesti városigazgatás működéséről, vezetők megválasztásáról.

Február 7. Sikerül vállalkozót találnom, aki részletes jelentésemet átvigye Csorba Jánoshoz, Budapest új polgármesteréhez, kitől már másnap megkapom a választ, jóváhagyást eddigi működésünkre és rövid utasításokat a jövőre. S ezzel lezárul a budai közigazgatás első fejezete és Hőskora!”

A BUDAPEST következő lapszámában, 1946 februárjában az 1945. február 10-től 15-éig terjedő időszakot is naplózza a főszerkesztő Utazás Pestről Budára címmel. Pest és Buda közigazgatásának személyes újraegyesítéséről szólnak azok a mondatok. Ezt követően Némethy hamarosan visszatérhet régi hivatalába, s ezzel véget is ért személyes részvétele Buda közigazgatásában. Az Arcanum közkinccsé, olvashatóvá tette a BUDAPEST évfolyamait. Ha valakit az itt erősen megkurtított írás részletei érdekelnek, ajánlom, olvassa el a teljes visszaemlékezést. Tanulságos.

Ott van az Operaházban Liszt szobrának leleplezésén, 1936

Budapest közművelője

A Némethy család két generációja is a magyar államigazgatás és a református egyház elitjéhez tartozott. A fővárosi főhivatalnok édesapját, ujfalusi Némethy Károlyt valóságos belső titkos tanácsosként, nyugalmazott belügyi államtitkárként, a felsőház tagjaként, a budapesti és a heves-nagykunsági református egyházmegyék örökös gondnokaként (valamint a Magyar Közigazgatás főszerkesztőjeként) búcsúztatja 1941 decemberében a nekrológ. A BUDAPEST alapító főszerkesztőjének öccse, Imre törvénymagyarázó jogtudósként vitt különböző társadalmi-közéleti szerepeket mint a magyar királyi törvényszék – a kúria – bírája. A titkos tanácsos édesapja, Némethy Lajos – aki 1896-ban családjának a nemesi címet megszerezte – köztiszteletnek örvendő, humanizmusáról híres lelkész volt Debrecenben, a nagytemplom gyülekezetének élén.

A második Némethy Károlynak, aki egyébként atyja nyomdokain járva évtizedekig volt a magyarországi református egyház főgondnoka is, egész életútja bizonyította, hogy ha megvan is a véleménye a homo sapiensről, elfogadja és támogatja az embert, olyannak, amilyen. Akin segíteni kell.

György Endre kötetében (Amíg városatya lettem – 1931) publikált önéletrajzában árulja el, hogy eredetileg diplomáciai pályára készült (perfekt német, francia, angol nyelvtudással), de „a tudományos és a miniszteriális szolgálatnál színesebb, mozgalmasabb pályára vágytam, Budapest nagy fellendülése, kivirágzása fogott meg, úgy hogy 22 éves koromban már büszkén viseltem a székesfővárosi címzetes fogalmazói titulust.”

Valóban. Azok az esztendők (Némethy 1890-ben született, 1912-ben volt 22 éves) a főváros látványos, dinamikus fejlődésének évei, legendás korszak. Hihető, hogy magával ragadta a lendület a felkészült fiatalembert, aki aztán tehetségét bizonyítva, viharos sebességgel haladt felfelé a hivatali ranglétrán. Az V. kerületi elöljáróságon iktatóként kezdte, innen az újonnan felállított fővárosi Szociális és Kulturális Ügyosztályhoz került. Néhány év még, s már az első vonalban szolgál: Bárczy István közvetlen munkatársa, titkára. 1914-ben tartalékos tisztként behívót kap, a brassói cs. és kir. 2. sz. székely huszár­ezredhez kerül, hamarosan a fronton találja magát. Két esztendő lóháton Galíciában, a Felvidéken, Orosz-Lengyelország mocsaras pusztaságain, majd Erdélyben. Utolsó szolgálati állomásán, 1918 elején, József főherceg kolozsvári parancsnokságának politikai osztályán kapott beosztást. Számos hadi kitüntetéssel szerelt le, koronázásakor IV. Károly aranysarkantyús vitézzé ütötte.

Visszatér a városházára, Bódy Tivadar polgármester titkára lesz. Közben, 1919 kezdetétől 1920 közepéig betegségeivel küzd otthon s a legkülönbözőbb szanatóriumokban: súlyos reumát és tüdőbetegséget hozott haza a frontról. 1922 és 1926 között, a Városrendezési Ügyosztály hivatalnokaként tűzrendészeti ügyekkel foglalkozott, a fővárosi tűzoltóság újjászervezése és modernizálása neki köszönhető.

Tartalmi fordulat következik karrierjében (minden rosszban van valami jó): „… a hosszú betegeskedés alatt végigtanulmányozott történelmi és kulturális anyagot rendszeresen kezdtem feldolgozni – írja idézett önéletrajzában. A székesfőváros művészeti és múzeumi ügyeit a mindig súlyosbodó gazdasági viszonyok között is sikerült a kellő színvonalon fenntartani, megindítva sok olyan akciót, melyeknek gyümölcseit remélhetőleg a közeljövőben élvezhetjük.” Ezek a „gyümölcsök” korszakos jelentőségűek valóban. Igaz, hogy a Fővárosi Könyvtár alapítója Liber Endre (így a Wenckheim-palota botrányos megvásárlása nem Némethy sara), de a hálózat kiépítése, a működés rendjének kialakítása már az ő nevéhez fűződik. 1931-ben nyílt meg az intézmény, s főszereplőnk, aki 1926–1930 között négy évig volt Ripka Ferenc főpolgármesteri hivatalának vezetője, akkor már egy esztendeje az ezt a területet felügyelő Közművelődési Osztály vezetője. Egy másik emblematikus intézmény, az 1933-ban a Károlyi-palotában rendeltetésének átadott Fővárosi Képtár pedig már minden részletében az ő alkotása.

A főváros telket adományoz az olasz kormánynak, 1938

Végeredményben ennek a tartalmi pályamódosításnak köszönhetjük a várostörténet máig nagy becsben tartott kézikönyvsorozatát. 1932-től jelenik meg az évkönyv, a Tanulmányok Budapest Múltjából sorozat köteteit 1943-ig Némethy főszerkesztette. A várostörténeti kutatás eredményeinek rendszeresített bemutatásával új műfajt teremtett Budapest irodalmában. Önálló szerkesztői munkája a nagy árvíz századik évfordulóján, 1938-ban megjelent tanulmánykötet (A pest-budai árvíz 1838-ban). Új alapokra helyezte az iskolán kívüli népművelés intézményrendszerét, szabadegyetemet szervezett az érdeklődő laikusoknak Budapestről.

A harmincas évektől a kulturális diplomácia kulcsfigurája, perfekt nyelvtudása s hivatali felkészültsége teszi alkalmassá, hogy a városvezetés nemzetközi aktivitásában szerepet vállaljon. Ez irányú tapasztalatainak összegzése az 1947-ben (!) megjelent, Városközi diplomácia és Budapest Székesfőváros a külfölddel való érintkezésben című kötete. A közművelődési terület fejlődéstörténetét is könyvben foglalta össze, még 1935-ben jelent meg A székesfőváros kultúrpolitikájának nemzeti jelentősége című munkája.

(Szak)irodalmi munkásságának hattyúdala a BUDAPEST, a „Székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi folyóiratának” megalapítása. A reprezentatív tartalmú és kivitelű sajtótermék imázsteremtő hozadéka – noha 1947 decemberében a politika félbeszakította a kísérletet – máig érezteti a hatását. Ezzel a vállalásával ugyancsak iskolát teremtett, elveire bátran építhet bárki, aki arra készül, hogy polgárt nevel a fővárosban, amelynek históriájában százötven év óta csak ritka pillanatokban van erre igazi esély.

Érthetetlen, miért nem fedezte még fel eddig a VÁROS, hogy kellene végre valamit tenni emlékét megörökítendő. Nincs utcája, intézményt nem neveztek el róla, nincs emléktáblája, díjat nem alapítottak nevével, amellyel például a kurrens várostörténeti írások szerzőit honorálhatnák. Nehezen érthető? Dehogy!

Itt tartunk egy születésétől szükségképpen polgári város polgári társadalmának fejődésében.

Ilyen ma a Sodrás utcai Némethy-villa

Egy kép és más semmi

Csák Icával kötött házasságából Némethynek egy leánygyermeke született, Lívia. Többször is nekifutottam az elmúlt tíz esztendőben, hogy a lehető legtöbbet megtudjak leszármazottairól – ha vannak. Sok más főhivatalnokkal együtt 1948. január elsejével nyugdíjazta az új főváros (nyugdíj nélkül persze). A következő esztendő első hónapjaiban elveszik a Sodrás utca 19. szám alatt 1930 körül épült emeletes villáját – az otthonát. Bérlakásba költöznek, a Margit körút 64/b alá. Hosszas betegeskedést és gyomoroperációt követően, éppen csak megérve sorsa telének keserves tavaszát, 1949. március 27-én leánya és özvegye utolsó útjára kíséri a Farkasréti temetőben. Ötvenkilenc éves volt. Veje, ifj. Jancsó Vilmos (1945-től, egyébként szintén 1949-ig, amikorra a hatalom leszámol a régi elittel) a fővárosi kertészet vezetője valószínűleg nincs jelen a szertartáson. Valamikor 1943–44 körül vált el Líviától, Budapest Főváros Levéltára őrzi azt az 1944-es keltezésű dokumentumot, amely a házaspár vagyonmegosztásának adatait tartalmazza.

Hogy pontosan mikor és mi történt Jancsóval az ötvenes években, erre a kérdésre nincs válaszom. A családkutatás alig hozott eredményt, mindössze egy árva fénykép került a birtokomba a főváros szakfőhivatalnokáról. Második feleségétől, Gévay-Wolff Évától kaptam, akinek édesapja megint csak a régi elit tagja: Gévay-Wolff Nándor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára volt.

A budapesti telefonkönyv 1963-as kiadásának listájában jelenik meg neve újra mint „mezőgazdasági mérnöké”, meglepő lakcímmel: Károlyi Mihály utca 16. Ez a Fővárosi Képtár, de 1957 óta már és máig a Petőfi Irodalmi Múzeum palotája. Csorba Csillát hívtam fel, neki küldtem e-mail üzenetet, akivel azóta állok munkakapcsolatban, amióta negyed századdal ezelőtt – a későbbi főigazgató asszony akkor az ikonográfia–fotó terület gazdája volt – együtt elemeztük azt az Ady-Csinszka fotográfiát, amelyet Szombatfalvy Albert leszármazottaitól kaptam kézhez Kispest könyvem adatgyűjtése során.

Válaszából kiderült, hogy az egykori főkertészt nem ismerte, az özvegyét viszont igen. Aki a múzeum épületében kialakított lakásban élt, ahol egyébként 1981-ben halt meg ura: „Jancsó nénit ismertem, a múzeum vett neki egy lakást 1999-ban, hogy kiköltözhessen. A múzeum munkatársai gondozták a lakást, sokat jártak hozzá. Mikor meghalt, 2012 körül, kaptunk egy értesítést egy idős hölgytől (…) távoli rokon volt. (…) Pár PIM-hez tartozó vagy a PIM-nek kellő dolgot összepakoltuk, hogy majd elhozzuk. (…) Ez egy szombati nap volt. Mikor ott voltunk, megjelent egy fiatal pár, mondván (…) rokonok. Mindennek megkérdezték a korát, kb. árát (festményekét, szobrokét), s azután elmentek. Sajnos hallották, hogy az idős hölggyel megállapodtunk, hogy a kulcsot a PIM portájára letesszük neki. A szombatról vasárnapra virradó éjjel az egész lakást csontig kipakolták, szó szerint semmi sem maradt benne.”

Jancsóné Gévay-Wolff Évával 2010 körül találtam kapcsolatot. A múzeum szerezte lakásban, a Nyáry Pál utca 9. szám alatt élt. Csak a gondozójával tudtam beszélni, s aztán találkozni. Aki ápoltja üzenetével – nem akar senkivel sem találkozni – egyetlen dokumentumot adott át. Rég halott férje fotóját.

Jancsó Vilmos az 1960-as évek elején