Publicisztika

BUDAPEST a közlekedési kísérletek terepe volt ezen a nyáron. Persze mikor lett volna itt a nagy lélegzetű változtatások ideje, ha nem akkor, amikor amúgy is felfordult a világ? A járvány újrarendezte a fővárosiak életét, a tavaszt legtöbben lakásukba bezárva töltötték, elnéptelenedtek a közterületek, és voltak hetek, amikor jószerével csak ételfutárokat lehetett látni, amint végigsuhannak a szinte üres utakon.

Eleinte nem is keltett hát különösebb feltűnést a nagykörúti kerékpársávok kijelölése, hiszen a maradék egy forgalmi sáv is elbírta a gyöngécske autófolyamot. Később viszont, amikor előbb a miniszterelnök által meghirdetett ingyenes parkolás, majd a kijárási korlátozások feloldása kezdett markánsan több gépkocsit vonzani a belső területekre, hirtelen felhorgadtak az indulatok. És akkor még hol voltunk az iskolaév kezdetétől, amely hagyományosan minden reggel dugóba dermeszti a főútvonalakra ömlő autótömeget!

Ha lehet a háborgást fokozni az alighanem a konstans dühroham: nos, pontosan ez lett úrrá augusztus 10. után a Belső-Erzsébetváros számos lakóján. Pedig nem történt más, mint hogy a kerület polgármestere nekifogott beváltani az egyik választási ígéretét, és belekezdett a városrész forgalomcsillapításába. Jó néhány éves gond ugyanis – amit a Waze és a hasonló navigációs rendszerek csak fokoztak –, hogy a régi pesti zsidónegyed szűk utcácskáit afféle menekülőútvonalként használják a városi autópályák, mint az Andrássy és a Rákóczi út torlódásait elunó autósok, de sokan az M1–M7 és az M3-as között is itt találják meg a legrövidebb összeköttetést.

Az állandó autófolyam ellenszere – bevált ez például a józsefvárosi Palotanegyedben is – az utcák egyirányúságának helyenkénti megfordítása, gyalogos szakaszok beiktatása. A forgalomszervezők azt remélik ettől, hogy az átsuhanni szándékozó úrvezetőket elrettenti a csalinkázás, és valóban csak az hajt be a kerületrészbe, aki ott lakik, vagy ott van dolga. Hogy így van-e, az a három hónapos próbaüzem végére kiderül. Az első hetek viszont azt bizonyították: a helyben lakók végtelenül türelmetlenek, és rendkívül rosszul tűrik a változást.

A zavarukban összevissza szabálytalankodó, dugókban pöfögő autók láttán az erzsébetvárosiak újra és újra azt rótták fel a helyhatóságnak, miért nem volt „előzetes egyeztetés” a forgalmi rend változásáról. Ezen a ponton találkozik a két eset, a nagykörúti és a belső-erzsébetvárosi egymással. Mert képzeljük csak el, amikor a főpolgármester vagy a helyi városvezető megkérdezi az érintetteket – az ott lakókat? a budapestieket? Battonyától Nemesmedvesig mindenkit? – arról, hogy szeretnék-e az új rendet. A válasz borítékolható: a budai biciklis örül a pesti kerékpársávnak, a Pesten dolgozó budai autós gyűlöli, a Dob utcai gyalogos boldog, ha kevesebb autó hömpölyög az ablaka alatt, de ha már autója van, nyílegyenesen szeretne vele hazamenni, és legyen parkolóhely is, mégpedig a kapuval szemben.

Pontosan ez az egyeztetés: ez, ami most a Nagykörúton, illetve a Belső-Erzsébetvárosban történik. Mert bármilyen ultimátumszerűen hangozzék is, vannak demokratikus döntések, amelyeket csak ilyen antidemokratikus módon lehet megalapozni. Ahogy a Kerékpárosklub egy rendezvényén felhívták rá a figyelmet, 1988 óta van hatályban az a törvény, amely előírja, hogy a biztonságos közlekedés feltételeit minden közlekedni jogosult számára biztosítani kell. Ami azt is jelenti, hogy a Nagykörúton is lehetővé kell tenni a biciklizést, mégpedig instant életveszély nélkül, nem a járdán. Ám még újabb harminckét éven át lehetett volna vitatkozni a hogyanról, ha nem jön a járvány adta alkalom, és a főpolgármester nem festeti fel a biciklisávokat. Így viszont ez megtörtént, amivel szintet léptünk: most már csak arról kell beszélni, hogy jó-e ez így, működőképes-e, kell-e tovább finomítani a rendszeren.

Az biztos, hogy olyan megoldás nincs, amelyik mindenkinek egyformán jó, amelyiknek nincsenek vesztesei. A Nagykörúton hosszú távon jobb lehet a kerékpárosoknak, a tranzitban közlekedő vagy épp parkoló autósok rovására; az Erzsébetvárosban pedig, ha lenyugszanak a kedélyek, a lakosok szusszanhatnak egyet, szabadulva az átmenő forgalomtól. Mindenesetre Lukács András, a Levegő Munkacsoport vezetője szép csokrot gyűjtött (A puding próbája, Népszava, augusztus 19.) a külföldi esetekből, amelyek egytől-egyig azt igazolták: a radikális autómentesítés kezdetben mindenhol dühödt tiltakozást váltott ki, a változtatás után fél-egy évvel azonban már az érintettek is elsöprő többséggel támogatták az intézkedést.

Más kérdés, hogy Budapest több évtizedes késésben van a szerencsésebb városokhoz képest. Mi az ezredforduló óta csak beszélünk forgalomkorlátozásról, dugódíjról, az utcáknak a parkoló autóktól való visszavételéről, P+R parkolókról, a közösségi közlekedés ösztönzéséről, elektronikus jegyrendszerről, legújabban közlekedési alapjövedelemről. Innen nézve a nyári közlekedési kísérletek fontosak, de nem többek gesztusnál. Ettől még belefullad az autóáradatba BUDAPEST