Publicisztika

BUDAPEST ijedt és ijesztő várossá vált április végére. Még életbe sem lépett a főpolgármester rendelete, amely a közösségi járműveken, boltokban és piacokon kötelezővé tette a maszkok viselését, már egyre gyakoribb látvánnyá vált az utcákon az eltakart arc, a gumikesztyűbe bújtatott kéz. Bár sokan még furcsállva nézték azt, aki a járda közepén fújtató másik elől inkább lelépett az úttestre, már egyre többen köszönték meg a kitérés gesztusát. A város, amelyik egy hónappal korábban még a kilós élesztőtömbök bespájzolásában látta a járványra való felkészülés legbiztosabb módját, mintha  varázsütésre tanulta volna meg, mennyi az a másfél méter, amennyivel célszerű lemaradni sorban állás közben. Valahol a nemzedékek titkos örökségében lehet ott a tudás, amely a facebookos kenyérorgián túlmenően is átalakítja ilyenkor a mindennapokat. A menü megtervezését napokra előre, a maradékgazdálkodást, a fertőtlenítést, az önkarantént.

Ezekben a napokban talán az volt a legijesztőbb, ahogy a város elnéptelenedett. Ki gondolta, hogy valaha lehet itt olyan felvételeket készíteni, amilyenekből összekomponálták a Budapest vár című, mondhatni inverz turisztikai imázsfilmet? Tökéletesen üres Hősök tere, leeresztett vízű Széchenyi fürdő, kongó Halászbástya… Mint egy különösen riasztó tudományos-fantasztikus film díszlete, pedig csak azt mutatja meg, hogy a klasszikus reklámklipekben felvonultatott helyszínek hogyan festenek akkor, amikor nem pusztán a turisták maradnak távol tőlük, hanem a helybélieknek sem ajánlatos felkeresni őket. „Budapest vár”: alig pár hónapja még úgy fejeződött be a mondat, hogy „téged”. Most úgy: vajon mire és meddig?

Április végén például arra, hogy a tisztifőorvosi intés, miszerint az egészsége megőrzése érdekében, aki teheti, maradjon otthon, de azért olykor menjen el levegőzni, sportolni, valami módon gyakorlattá válhasson. Mert a budapestiek egyszer csak azt tapasztalták, ők maguk is ijesztőek lettek. Arra a józan ésszel természetesnek mondható jelenségre, hogy az ország lakosai egyötödének otthont adó városban és agglomerációjában találták a legtöbb koronavírus-fertőzöttet, és itt történt a halálesetek többsége is, ősi ösztönnel, meneküléssel és elzárkózással válaszolt a magyar vidék. A budapesti afféle gyanús betolakodóvá, a fertőzés ijesztő terjesztőjévé vált, akit minden lehetséges eszközzel távol kell tartani mindenhonnan: a saját balatoni vityillójától; a város körül hegyektől, rétektől és ösvényektől; sőt még Budapest parkjaitól is, mert ott meg nem kívánt zsúfoltság alakulhat ki. Ami jól mutatja, hogy ha ez a helyzet – mint rémálmainkban szerepel – ismétlődővé válik, a város nem spórolhatja meg annak átfogó rendezését, hogy miként lehet úgy széles körben használni a köztereket, hogy közben a távolságtartás is megvalósítható legyen, és a feltétlenül szükséges közösségi, illetve gépkocsis közlekedést se lehetetlenítse el a gyalogolásra, biciklizésre, rollerezésre ösztönzött tömeg.

Mindebben persze sportszerű nehezítés, hogy az állam a járvánnyal való küzdelem első hat hetében a legkisebb hajlandóságot sem mutatta arra, hogy Budapesttel közösen, az érdekek és lehetőségek szoros összehangolása révén szervezze meg a védekezést. Ami nem pusztán abban öltött testet, hogy Budapest vezetői semmiféle tájékoztatást nem kaptak a város területén felismert fertőzések eloszlásáról és dinamikájáról, hanem jószerével ugyanúgy kapkodták a fejüket az egymást követő döntések láttán, mint bármely riadt állampolgár. Senki sem vitatta meg velük a tesztelés körét és menetét, a kerületek által megrendelt felszerelés-szállítmányokat olykor egyszerűen einstandolták, amikor pedig a kormány elrendelte a kórházi férőhelyek felének felszabadítását, a fővárosi szociális intézményrendszerre is rászakadt egy olyan irtózatos teher, amelyre nem hogy felkészülni, de azt elképzelni sem volt korábban módja.

Ami vészhelyzetben nem példátlan, sőt, de attól igazán rosszízűvé vált ez a történet, hogy nem kellett nagy összeesküvés-hívőnek lenni annak felismeréséhez: a kormány nemcsak védekezik, hanem a másik kezével büntet is. Az októberben az ellenzékre szavazó főváros a járvány mellé kapott egy járulékos bosszúhadjáratot, amelyben az iparűzési adó korábban belengetett átcsoportosításához felzárkózott a gépkocsiadó elvétele, majd pedig a parkolás kormányfői szintű ingyenessé tétele. Ami természetesen lehet indokolható lépés, de azért illik legalább megbeszélni azzal, aki ezáltal újabb, most nagyon hiányzó tízmillióktól esik el, valamint talán egész jó ötletei támadhattak volna arra nézvést, miként lehet a munkába járók, ügyet intézők közlekedését könnyíteni, mégsem vonzani extra forgalmat a fertőzés sújtotta városba.

Lehetne persze az ilyesmi a nagy baj okozta kapkodás következménye is. De hogy nem az, azt jól jelzi a lejáratókampány, amelyet a kormányzati média kerekített a Pesti úti idősotthonban elszabadult fertőzésből. Mindebből pedig egyenesen következik, hogy a járványon belátható időn belül túl lehet, mégis joggal ijedt meg most BUDAPEST