Publicisztika

BUDAPEST ilyet még nem tapasztalt. Ostrom, nagy hó, vészes töménységű szmog már volt, de olyan járvány még nem, amely miatt bezártak az iskolák, az üzletek, és a hatóságok arra szólítottak volna fel mindenkit, hogy ha teheti, maradjon otthon, csak a legszükségesebb esetben lépjen az utcára.

Budapest persze ilyet már számos alkalommal tapasztalt – valahogy mégsem emlékszik rá. Igaz, voltak járványok, amelyeket egyszerűen elhallgattak az emberek elől – legfeljebb szűkszavú hírekből értesülhettek például a gyermekbénulásról és a hongkongi influenzáról –, de azokból a ragályokból sem őrzött meg sokat a közemlékezet, amelyekről bő terjedelemben írtak a lapok. Mintha leráznánk magunkról ezeket a tapasztalásokat, mint kutya a vizet. Önök például tanulták az iskolában, hogy 1848/49-ben a dicsőséges hadjáratok meg a detronizálás mellett úgy mindmellékesen egy pusztító kolerajárvány is lezajlott? Vagy emlékeznek mondjuk Sinkó Ervin Optimistákjára? A kétkilós regényben tulajdonképpen minden benne van, amit az őszirózsás forradalomról és a Tanácsköztársaságról egy résztvevő fontosnak tartott elmesélni; az a tény azonban, hogy közben a spanyolnátha ezrével szedte áldozatait a háborúban legyengült polgárok közül, egy afféle szerelmi mellékszálon válik csak világossá.

Talán ez a fajta ösztönös feledékenység okozza, hogy a város kezdetben nem is vett tudomást a nagy bajról. A koronavírus már szabályosan végigdúlta Olaszországot, amikor a pestiek még vidáman matattak a fornettis zacskóban, fürtökben kapaszkodtak a villamosokon, kinevették, aki szájmaszkot hordott. Sőt az sem sokat segített a helyzeten, amikor a kormány végre kihirdette a veszélyhelyzetet: a felvásárlási láz ugyan üresre pucolta az élelmiszeráruházak polcait, de még mindig nem jutott eszébe senkinek, hogy ne tapogassa végig puszta kézzel a kifliket, vagy hogy kötelezően gumikesztyűt adjon a nyugdíjakat kiszállító postásra.

Hogy mindez valójában milyen következményekkel, milyen arányú megbetegedéssel és milyen áldozatokkal jár, azt talán csak hónapok múlva fogjuk megtudni. Ahogy azt is, mekkora károkat okoz a szolgáltatóipar leállása, a turizmus és a vendéglátás tetszhalálba dermedése, mi lesz az utóbbi években kifejezetten kiadásra, hitelből felvásárolt sok ezer lakással, és mi történik az építkezési munkagödrökben, amelyek fölött most némán állnak a daruk. Nincs ember nem hogy Budapesten, de az egész világon, aki ezen a tavaszon ezekre a kérdésekre választ tudna adni.

Az azonban már most jól látszik, hogy az a kettős igazgatás, amely az utóbbi évtizedben kialakult a fővárosban, a lehető legrosszabb felállás Budapestnek, amikor gyorsan és határozottan kellene cselekedni. 2010 után sokan és sokszor elmondták, miért rövidlátó politika visszaállamosítani az évszázados hagyomány szerint székesfővárosi, tanácsi, majd önkormányzati irányítás alatt álló egészségügyet és oktatást. Most az élet pár röpke nap alatt bizonyította, hogy az erőszakos központosítás nemcsak azért káros, mert a kivéreztetett kórházak az állandó adósságcsapdában egyre rosszabb minőségben képesek csak ellátni a betegeket, és mert a gyerekek így valami távoli hivatal kívánalmai szerint tanulnak, nem pedig annak az iskolaigazgatónak a józan belátása szerint, aki jól ismeri őket és a családjukat is.

Már a ragály első napjaiban világossá vált, hogy a gond sokkal nagyobb, mint egy ósdi tanterv, pár egy kaptafára készült tankönyv, vagy a teljesítmény volumen korlát című egészségügyi átokverés. Az igazi baj, hogy mást gondol és mást csinál az, akinek a leglényegesebb eszközök felett hatalma van, mint az, aki a város mindennapi működőképességéért, a polgárok jólétéért felelős. Emlékezzünk csak: a budapesti városháza már napokkal korábban meg volt arról győződve, hogy be kell zárni az iskolákat, mint hogy az intézményfenntartó állam ezt végre meglépte volna. És ne feledjük azt sem, hogy a fővárosnak semmiféle ráhatása nem volt a betegek felderítésére, elkülönítésére, kezelésére, az esetleges fertőzöttek tesztelésére, az egészségügyi személyzetre vonatkozó protokollok kialakítására, a karanténkórházak kijelölésére, és még folytathatnánk – miközben a járvány értelemszerűen először itt ütötte fel a fejét, itt terjedt, és itt kellett volna megállítani is.

Ha túl leszünk ezen a nagy bajon, nemcsak a világban, hanem a mi városunkban is nagyon sok minden meg fog változni. Mi magunk valószínűleg sosem fogjuk elfelejteni, mennyire védtelenek voltunk ezekben a hetekben-hónapokban, milyen rémületes volt rádöbbenni, hogy még a levegőtől is félnünk kell, és a zsendülő tavaszt is csak az ablakon keresztül mertük csodálni. Életünk végéig velünk lesz a lezárt játszóterek, a kordonnal védett buszok, a védőruhás mentősök emléke. Félő, hogy éveken át kell majd tégláról téglára visszaépíteni mindazt, amit ez a hirtelen jött válság lerombol. De ott lesz majd a tanulság is, hogy mi itt nem pusztán lakunk, dolgozunk, vásárolunk, hanem közösség is vagyunk; és örömben is, bajban is fővárosi polgárok – tehát aki felelős értünk, az BUDAPEST