Negyvennyolcas becsület

A felvidéki polgárnak, aki Klapka tüzér főhadnagyaként tette le a fegyvert Világosnál, egész életében egy cél lebegett a szeme előtt. Tisztességesen élni. Olyan poszton, cégek, intézmények gazdasági vezetőjeként, pénztárosaként, amely hivatallal a közgondolkodásban gyakran együtt járnak büntetéssel fenyegetett cselekmények. Pesten, 1848-ban lépett be a honvédseregbe, és még halála előtt három évvel is a valamikor bajtársak sorsának könnyítése volt élete hivatása. Nagy idők hétköznapi hőse a főszereplőnk: Greguss Lajos.

Zayugróc mozaikképeslapon a XIX. század végén. Üveggyárral, botgyárral

Száztíz éve, 1910-ben, amikor már magának a dicső harcnak emlékezete is megkopóban, özvegy Greguss Imréné a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozza apósa, a tüzérfőhadnagy, Greguss Lajos kardját, atilláját, övét. Mint minden más negyvennyolcas tétel, a Hadtörténeti Múzeumba kerültek, amikor 1930 körül az intézmény végleges otthonába, a Nándor laktanyába beköltözhetett. Hogy a Várban mi történt 44–45 fordulóján, közismert. Kevésbé, hogy a várható pusztítás elől az anyag nagy részét a muzeológusok a Doba községhez tartozó somlóvári Erdődy-kastélyba menekítették. Amit aztán, részben az orosz katonák, részben a környék népe a puszta falakig kifosztott. Az egyenruha-gyűjteménynek a kilencven százaléka tűnt el. Főhadnagyi atillából is mindössze egy maradt. Nem állapítható meg, hogy kié. Megmutathatnám, ha lett volna lehetőség rá, hogy – megbontva mai tárolási helyét – lefényképezzék. Ezt azonban a gyűjtemény kezelői nem vállalták egyéb, sokirányú elfoglaltságaik miatt.

Zayugróctól Klapkáig

A hősök, az atillák – meg a magyar történelem – sorsa forgandó. Greguss Lajos (anyakönyvezése idején Gregusch) a Nyitra megyei Bucsány (Bučany) községben született 1827. július 3-án. Ezerötszáz lelkes, színtiszta evangélikus és szinte színtiszta szlovák falu. Édesapja, Mihály a Zay grófok uradalmának kertésze. Édesanyja Okruczky Karolina szakolcai (az ott először 1745-ben listába foglalt nemesi família sarja).

Sok (tízről tudunk) gyermeke született a párnak. Valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy Lajost, akit, bár elkezdi tanulmányait a nagyszombati királyi egyetem orvosi karán, nem tudják taníttatni. Hivatalnoknak szegődik a szomszédos Zayugrócon (Uhrovec) a posztógyárba.

A település a Zay grófok uradalmi központja, státusa (a XVI. századtól mezőváros) kiemeli felvidéki birodalmuk más községeinek sorából. Húsz falu és határa tartozott a birtokukhoz. A település nevének „ugr” eleme egyébként arra utal, hogy itt valamikor jellemzően magyarok laktak: a szláv nyelvekben „ugr” népünk nevének szótöve.

Gróf Zay Károly alapította a gyárat, kifejezetten egyenruhákra specializálva. (Itt készült volna Lajos atillája? Lehet.) Ez volt messze térség legnagyobb üzeme ebben az iparágban.

Bem és Petőfi. Greguss Imre festménye

A modern magyar források két embert említenek, mint akiknek története e helyhez kapcsolódik. Itt született Alexander Dubcek és itt tanult a Zay-grófok ösztöndíjával művészetet Fadrusz János felszabadult lakatossegéd, a kolozsvári híres Mátyás-szobor későbbi alkotója.

Jeles gyáralapító a magyar ipar pártolása jegyében Károly gróf. Szabadelvű nézetei miatt néhány évvel később egy életre szakít addigi példaképével, Széchényi Ferenccel, de egészen 1871-ben bekövetkezett haláláig – akárcsak a fia, Albert – megtesz mindent azért, hogy az ország gazdasága modern fordulatot vehessen. Erről a fiúról, ebben a vonatkozásban sokat és dicsérőleg ír Gelléri Mór A magyar ipar úttörői című opuszában – de nem a posztógyár, hanem az 1870-ben ugyancsak Zayugrócon felépült grófi sétabot­üzem megszületésével összefüggésben: „A botgyár eszméje azáltal támadt benne, hogy külföldi botgyárak itt állandó ügynököket tartottak, kik e vidékről szállították a szükséges botmennyiséget”. Talpszeget is gyártottak és készítettek „különféle fadíszműárukat is, melyek szintén jó kelettel bírtak. Ezeken kívül a gróf áldozatkészsége tette a volt pozsonyi házi-ipartterjesztő egyesületnek lehetővé, hogy 1876-ban Zay-Ugróczon egy műfaragó tanműhelyt állíthatott.” (Utóbbi faragványai számos kiállításon nyertek elismerést, nyolc növendékét fizette a gróf, így került ide Fadrusz is.)

Greguss Lajos, a Concordia főpénztárosa felnőtt gyermekeivel (1880 körül)

A sétabot (sétapálcától a fokosig, díszes kampósbottól az esernyőig) napjainkban elhanyagolt műfaja a műtárgypiacnak. Hiába kerestem a Falk Miksa utcában, egyetlen üzletben sem találtam Zayugrócon gyártott darabot. Pedig nyilvánvalóan sok tízezer készült ezekből a XIX. században. Hatszáz munkásával (1904. évi adat) a legnagyobb volt a maga műfajában. Az üzlet évtizedekig jól ment, nélkülözhetetlen, divatos öltözékkiegészítőkről van szó, a kevésbé díszes változatok pedig, a fáról metszett fütykös örököseként, fontos szerepet játszottak az önvédelemben.

Az 1870-es évek elején fordulat következik a posztógyár sorsában. A nemzetközi nagy gazdasági válság (a „bécsi krach”) viszi csődbe. Akkorra már igazgatója az üzemnek Greguss Lajos. Üveggyártásra rendezkedik át a gróf, és a Greguss család – Lajos, a felesége, Wrchovszky Fanny (1856-ban vette nőül) meg Zayugrócon született gyermekeik, Imre, György és Gizella – Pestre költözik. Mindhárom gyerek tehetséges rajzoló, ketten művészkarrier várományosai. Csábító gondolat feltételezni, hogy a két fiú és a kislány, haza-haza­látogatva, Zay Albert iskolájától kapott támogatást a későbbi pályáján oly hasznosnak bizonyuló készségek elsajátításához. Ezt persze semmi sem bizonyítja.

Imre, tanult festőművészként, egyike lesz a szabadságharc jelenetei legismertebb alkotóinak – nem kérdés, édesapja ihletője és hitelesítő bírálója lehetett olajképeinek. Modellként használhatta az övet és az atillát meg a kardot – az ő özvegye volt, aki ezeket a relikviákat a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Lajos, a posztógyár kezdő hivatalnoka közelről ismerte a honvédsereg csatatereit. 1848 októberében Pesten csapott a toborzó őrmester tenyerébe (nem tudok magyarázatot arra, mit keresett a városban akkor), és decemberben a tüzérség egyik tűzmesterévé rangosítják a VII., a Feldunai Hadtest 12 fontos ütegénél. Móga János, aztán Görgei Artúr a legfőbb parancsnoka. A harcok utolsó szakaszában a VIII., a Komáromi Hadtest katonája, Klapka György a fővezére. Tüzér főhadnagyként teszi le Világosnál a fegyvert. Megússza a felelősségrevonást. Még csak az osztrák seregbe se sorozzák be – az erre való alkalmatlanságáról kiállított okmány az egyetlen dokumentum (bármi), amit a Hadtörténeti Múzeum vele kapcsolatban őriz.

Karrier Pesten

Az 1902. január 24-ére virradó éjszaka súlyos katasztrófával érte meg a reggelt. Kigyulladt a Concordia Gőzmalom és egész városrészt fenyegetett tűzvésze. Egy malomban mindig fennáll a mindent betöltő lisztpor berobbanásának esélye, elő-előfordult máskor is a várostörténetben ilyen tragikus esemény, de ez volt talán, mindjárt a XX. század elején, a legnagyobb mind közül Budapesten. Közelebbről a Ferencvárosban, ahol a főváros balpartján egész negyedet lakott be sok évtizeden át ez az igen fontos iparág.

Ég a Concordia. Richter Aurél festménye

A Concordiát (jelentése: egyetértés) a Deutsch Ignác és Fiai cég, név szerint Hatvany-Deutsch Bernát alapította 1866-ban. Kapacitására nézve a második legnagyobbat a városban. Az üzem mai címe Soroksári út 24. – akkor és alapításakor Soroksári út 77. Ez utóbbit rögzíti az 1873. évi budapesti címtár Gregus Ludwig Kassier – azaz pénztáros – lakcímeként. Itt él az akkor még öttagú család (1876-ban halt meg Greguss Lajos felesége, Wrchovszky Fanny).
Az édesapa már az 1880-as évekre a cég igazgatóságának jelentős bizalmat feltételező posztján működik: pénztárnokból főpénztárnok lesz. Ezekben az évtizedekben ez a rang, beleértve a könyvelést is, egy-egy vállalkozás legfontosabb gazdasági szereplőjének jár ki.

1901-ben vonult nyugállományba, majd harminc esztendőn át, 74 éves koráig végezte itt, köztiszteletet kivívva, erősen kockázatos munkáját. 1902 januárjában, a tűzvész idején, legidősebb fiánál, Imrénél, a főgimnáziumi tanárnál, festőművésznél, a Baross utcában lakik. Velük tart tovább, a Tavaszmező utcába (1906 körül), onnan néhány év múlva a Koszorú utcába, hogy végül 1911-ben leányának, a rajztanár-iparművész Greguss Gizellának akkor épült emeletes villájába költözzön, a Tarcali utca 12. szám alá. (Gizi második asszonyneve özvegy Mirkovszky Gézáné volt – az első Horvát Árpádné. Ifjabb Horváth Árpád, Szendrey Júlia fia volt a férje, annak öngyilkosságáig.)

A tűzvész nyomán szinte minden elpusztult, csak a kormos falak maradtak, de néhány év után újra működik a Concordia. Pénzügyeihez azonban nincs köze már Gregussnak. Ami a vállalat további sorsát illeti, 1939-ben a Hatvany-Deutsch család kiszáll a csőd közelébe került üzletből, gépeit is eladták, külföldön, de gabonaraktárként tovább él mégis a cég maradéka, egészen az államosításig. Ma a malomipar múzeuma.

A honvédegyletek főpénztárosa

Főszereplőnknek visszavonulása után is tevékenysége centrumában maradtak a pénzügyek. 1902-től 1911-ig megválasztott tisztviselője, pénztárnoka volt az 1868-ban alakult Országos Központi Honvéd Választmánynak, majd az ország legkülönbözőbb településein működő honvédegyletek szövetségének, főhivatalának.

1848-as honvédek menháza a Soroksári úton. Cserna Károly tusrajza

Az első ilyen formációt – segélyezés, megemlékezések szervezése, közcélú gyűjtések a feladata – még 1861-ben alapították Pesten, félig inkognitóban, a Vadászkürt szállóban. Pénztárosa a pesti gépgyáros, Vidáts János volt, aki majd 1873-ban belvárosi házának gangjáról veti le magát az udvar mélyére. Utolérte bankvállalkozását is a „bécsi krach”.

Hamar leleplezte a mozgalmat a titkosrendőrség, a szoros megfigyelés alatt el is sorvadt az egylet aktivitása, be se kellett tiltani, hogy megszűnjön életjeleket adni. De aztán a kiegyezés után, 1867–68-ban újjáalakult a buda-pesti és még vagy kilencven további honvédegylet szerte az országban, össztagságuk ötvenezerre rúg. Legtöbben a fővárosi obsitosok vannak, az Irányi utcai központot elvileg vagy ötezer egykori honvéd keresheti fel ügyes-bajos egzisztenciális problémáival, (néha politikai) javaslataival.

Greguss természetesen tagja a budapesti egyletnek, amely időközben megvalósítja nagy tervét: menház épül Pesten azoknak a bajtársaknak, akik nyomorogva, öregen, árván várják az idők múlását. 1872-ben költöztek be az első lakók. Száz rászoruló elhelyezésére és ellátására tették alkalmassá az épületet, de hamarosan százötvenre kellett bővíteni a kapacitást, a házat is megnagyobbítva. Akkor azonban már állami kezelésben működött az intézmény. 1893-ban magát a mozgalmat is „államosítják”, ami ellen egyébként, úgy, hogy bármi nyoma maradt volna, egyetlen érintett sem tiltakozott. Vélhetően örömmel fogadták a szövetség tisztségviselői, hogy évente 70 ezer forinttal a kormány fedezi a kiadásaikat, amihez szerencsére némi adomány is került, hogy a büdzsé ne soványodjon életképtelenné.

Greguss Lajos és unkája, Mirkovszky Mária

Ennek a pénznek az elköltésére és kezelésére vállalkozott, majd egy évtizednyi időn át Gre­guss, becsületesen vezetve a kiadások-bevételek főkönyvét, adminisztrálva a bevételeket és kifizetéseket. A Soroksári út 114. szám alatti Honvédmenház működésének ez volt az utolsó korszaka. A világháború végéig tartott ez a periódus, a hivatalos honvédség és a honvédegyletek közös szociális gondozó otthonaként ismerik akkor már, utolsó negyvennyolcas lakója 1928-ban halt meg. Magát az épületet 1944–45-ben bombatalálat érte, hamarosan lebontották.

A Concordia és a honvédegyletek egykori főpénztárnokát 88 évesen kísérték utolsó útjára 1914. december 31-én, a Kerepesi úti temetőben. Valószínűleg csak a legközelebbi rokonai. Akiknek száma akkorra tragikusan megfogyatkozott. Imre, a legidősebb, a festőművész fiú 1910-ben halt meg Budapesten. 1908-ban, a Zayugróccal közel-szomszédos Nagyszombat katonai elmegyógyintézetében a másik, a rajztanár fia, a zseniális grafikus, György is örökre távozott sorsa börtönéből. Csak özvegy Mirkovszky Gézáné, Gizi és az ő leánya, Mirkovszky Mária dobtak egy-egy szál virágot a koporsójára, megsiratva Klapka tüzér főhadnagyát, az öregembert, aki addig élő kapocsként kötötte össze őket örökre elvesztett családi múltjukkal. Elbúcsúztak posztógyártól, botgyártól, a gróftól, a forradalom emlékeitől. A magyar történelemnek addigra már három generáció kulisszái mögé foszlott valóságától.

Greguss Lajostól, nagy idők elfelejtett hétköznapi hősétől.