Stadiontúra
Százezeren is szurkoltak a hetvennyolcezres létesítménybe
A múlt év végén megnyílt a Puskás Aréna, és ezzel végleg elköszöntünk a főváros emblematikus létesítményétől, a Népstadiontól. Búcsúzóul felelevenítjük a történetét.
Olimpiát rendszeresen álmodnak Budapestre, hol sportvezetők, hol politikusok – bár most éppen mintha mindenki ébren lenne –, és hát olimpiai stadion nélkül hogy nézne ki egy olimpia?
Először az 1896-os játékok előtt vetődött fel Budapest neve. Igaz, akkor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság vezetői láttak álmot, mert a görögök pénzhiány miatt vissza akartak lépni a rendezéstől, és kerestek egy beugrót. A NOB-elnökség az alapító tag Kemény Ferenc lelkesedését ismerte, a magyar kormány takarékossági szempontjait viszont nem, Athén meg közben talált egy szponzort.
1920-ra szintén jól jött volna egy stadion, mert Budapestnek a NOB 1914-ben odaígérte a rendezés jogát. Az első magyar olimpiai bajnok, Hajós Alfréd még 1913-ban tervezett is egy ötvenezrest, de jött a világháború, és nem csak a sportdiplomácia szenvedett vereséget.
A stadion iránti igény viszont törvényerőre emelkedett. Az 1921-es testnevelési törvény 8. paragrafusa így szólt: „Az állami pénzügyek rendezése után a nemzetközi megbízás alapján rendezendő olimpiai játékok, valamint egyéb nagyobb szabású ünnepségek és mérkőzések megtartására Budapesten Nemzeti Stadiont kell létesíteni.” Hajós Alfréd és Lauber Dezső stadionterve, amely az 1924-es olimpián ezüstöt ért (az aranyat nem adták ki), meg is felelt volna a célnak, de a gazdasági válság ezt is elsodorta.
A háború után sem volt pénz a nemzet stadionjára, illetve egy idő után már a Népstadionra, de a helyét lázasan keresték. Aztán amikor a Magyar Dolgozók Pártja is felkarolta az ügyet, jöhetett az első kapavágás (vágó: Tildy Zoltán köztársasági elnök) 1948. július 12-én.
Tizenhat helyszín szerepelt a javaslatok között, végül a metró döntött: legyen közel a Hungária körút–Kerepesi út sarkára tervezett megállóhoz. A földalatti vasút azonban késett, a nép sok évig villamossal, trolival és busszal jutott el a róla elnevezett stadionba.
A földmunkák már folytak, de még nem dőlt, hogy mekkora is lesz a létesítmény, a tervek hetvenezrestől százezresig terjedtek. A számok hivatalosan 78 ezernél álltak meg, a nagytribün két oldalára tervezett lejtős rész nem épült meg. Az 1955-ös, századik magyar–osztrákot (6:1) mégis 104 ezren látták, igaz, akkor még állóhelyek is voltak.
1953. augusztus 20.: a Budapesti Honvéd csapata a megnyitón
Az építkezésen csaknem száz sztahanovista tüntette ki magát, sokan dolgoztak társadalmi munkában, köztük számos sportoló. Fotó is tanúsítja, hogy Papp László – már olimpiai bajnokként – ugyancsak lapátot ragadott. Kivonult az 1949-es budapesti Világifjúsági Találkozó négyezer résztvevője is, és amikor közeledett az átadás határideje – 1953. április 4-ét nem sikerült tartani, de augusztus 20. már tényleg kőbe volt vésve –, Farkas Mihály kivezényelt ezer katonát is.
A tervezők sokat panaszkodtak az építőanyag minőségére vagy hiányára, de jött a visszavágó: a statikus tervezőt, Gilyén Jenőt feljelentették a kivitelezők, a főtervezőt, Dávid Károlyt pedig az utolsó évben az építkezésről is kitiltották. 1954-ben aztán mind a ketten megkapták a Kossuth-díjat.
A megnyitó reggel kilenctől sötétedésig tartott. Azt még évtizedekkel később is tudta egy valamirevaló futballszurkoló, hogy a Honvéd 3:2-re nyert a Szpartak Moszkva ellen. Az viszont lassan feledésbe merült, hogy tizenkétezer (más források szerint kétezer, de az sem kevés) tornász tartott bemutatót. Ott rendezték meg a magyar–norvég atlétikai viadal második napi versenyeit is, és Jeszenszky László a 3000 méteres akadályfutásban országos csúcsot állított fel. Zárásként megmérkőzött egymással a magyar női A és B kézilabda-válogatott, kétszer tízperces félidőkkel, mert már erősen szürkült (a reflektorokat csak 1959-ben szerelték fel). Részt vett az eseményen tízezer békegalamb, élőkép formájában egy vörös csillag és a felszabadulási emlékmű nőalakja. A zárókép betűket formált: Éljen a párt! Senki nem kérdezte, hogy melyik.
A toronyépületet tizenegy emeletesre tervezték, de aztán háromnál befejezték. Abban voltak az öltözők, az irodák, az étterem, a tetején pedig egy üvegkalitka, a rendőrségi erők központja. Mellette a Hotel Pilon, ahol hetven vendég szállhatott meg – egyetlen csillagja szerint nem éppen luxuskörülmények között, de edzőtáborozóknak megfelelt. És volt benne egy szolgálati lakás is, a stadion főigazgatójáé.
A toronnyal szemközti oldalon volt a kormánypáholy, átvilágított személyzettel – és biztos, ami biztos, két géppuskafészekkel –, a szomszédos szektorok jegyszedőit a belügy válogatta össze. (Ha már belügy: a stadion tartozéka volt a lelátók és a futópálya közötti betonárok is, abban álltak a rendőrök.)
A politikai elit autói az Istvánmezei út felől alagúton hajthattak be az előtérig. A fogadóhelyiség márványborítást kapott, benne büfé, hűtőszekrény, fotelek, kanapé, két telefonfülke, a K-vonalat is be lehetett kötni. Az italszekrényt biztonsági zár védte, miután rájöttek, hogy a személyzet is ki tudja nyitni a sorozatkulccsal.
A falon ott volt a Rákosi-címerrel szemben az olimpiai öt karika, egy ilyen stadion már megfelelő referencia lehetett az 1960-as pályázathoz. A szavazáson Róma nyert, Budapest negyedik lett.
1954-ben már főiskolai világbajnokságot rendeztek. 1965-ben Universiadét. Egy évvel később atlétikai Európa-bajnokságot, amelyen a súlylökést Varjú Vilmos nyerte. Iharos Sándor több világcsúcsot állított fel itt. Futottak még: Emil Zátopek, Vlagyimir Kuc (Kovács József mindkettőjüket legyőzte), Steve Ovett, Sebastian Coe, Carl Lewis, Edwin Moses, Irena Szewińska – hogy csak néhányat említsünk az olimpiai bajnokok közül. A futók szerették a stadiont, gyors volt a rekortán – korábban meg a salakos pálya, azt mondják, attól, hogy szulfidlúggal locsolták a hengerelés előtt.
Itt nyert Európa-bajnokságot fapadlós pályán 1955-ben a magyar férfi kosárlabda-válogatott. Ugyanabban az évben a teniszezők Chilével mérkőztek a Davis Kupában, és játszottak nagypályás kézilabda-mérkőzéseket is a Népstadionban.
Az 1954-es magyar-angol labdája a gyepen
A futball vendégül látott világklasszisait felsorolni reménytelen vállalkozás. Az aranycsapat mérkőzései, az angolok elleni 7:1. Az 1986-os brazilverés (3–0), amikor annyian szerettek volna jegyhez jutni, hogy sokan a pénztárak előtt töltötték az éjszakát. Na és a telt házas kettős rangadók…
Fújta a sípot Zsolt István, Leo Horn és Lo Bello, a trombitát nyolcvanezres közönség előtt Louis Armstrong, énekelt Pavarotti, Domingo és Carreras, itt bukott meg az Aida szuperprodukció, fellépett a Mojszejev együttes, koncertezett a Queen, a Gun N’ Roses és a Rolling Stones, hirdetett igét Billy Graham, és a Népstadionban találkozott a fiatalokkal II. János Pál pápa.
Kezdetben az igazgatói poszton sem adták olimpiai bajnoknál alább, az első huszonöt évben az 1948-as kalapácsvető aranyérmes, Németh Imre vezette az intézményt, később két évig Schmitt Pál.
A látványosságok sorát az alpinisták zárták, ők verték le a meglazult betondarabokat a lelátókról. Életveszélyesnek nyilvánított szektorokat zártak be, végül a bontásról döntöttek. A stadion azért nem tűnt el nyomtalanul, a toronyépületet
a Puskás Aréna örökölte, a bejárat fölött az olimpiai öt karikával.
Soha nem lehet tudni.