Csöpögős Fotográfia
„Fényképeztünk mindent, a miről úgy nézett ki, hogy el lehet adni.”
Utánam dobták (néhány száz forintért vásároltam meg) valamelyik Múzeum körúti antikváriumban – Antal Karcsinál? Greguss Pistánál? – ezt a gyermekfotót. „SZÉPSÉGVERSENY 1930. Budapest.” Meg egy szignó, bizonyos Pfeiferé. Soha se hallottam arról, hogy a városban a háború előtt született meg a műfaj, amit a modern időkben főleg a képes újságok gyakoroltak. Kislányok, kisfiúk képmásainak versenyeztetését. Ki? Miért? Hogyan? Elgondolkoztam azon is, miként láthatta bárki szépnek ezt a legénykét? (Mármint a legközelebbi hozzátartozóin kívül.)
Pályája fennsíkjára 1930-ra érkezett el Pfeifer Antal. Bő ötesztendőnyi idő jut mindössze, amíg majd sikerrel egzisztál. S gyűjtheti szakmai és anyagi sikerei babérleveleit. Kreatív üzleti gondolkodásának köszönhette, amit elért. Kreativitása gátlástalan „üzletpolitikával” párosult. Amire végül rá is fizetett. Egyszer s mindenkorra kiiratkozva a fotográfia elitjéből.
Gyermekfotó-szépségverseny találmánya lett a veszte.
Főszereplőnk Józsefvárosban született, a Magdolna utca 20. alatt, 1894-ben. Atyjaura, Lipót „ércznyomó”, német anyanyelvű izraelita iparos. Néhány további személyes adata olvasható ki abból a fogolytörzskönyvből, amely 1911 novemberében született, ugyanis orgazdaságért letartóztatták. Pfeifer Lipót Nagytétényben született 1865-ben. Feltűnően alacsony férfiú (156 centiméter magas). Nyolc gyermeke van. Vagyontalan. Börtönre, hét hónapra ítélték. Fia, Antal – nagyapját hívták így – fotográfussegédként készült hivatalára. Mint a Magyar Ipar Almanachja összegzi: praktizált Gerbernél, Czeglédinél, Halásznál. Gerber Samu üzlete a Király utca 11. szám alatti Prandtner-házban működött, ezt vette át bérletként Pfeifer, innen szervezte a húszas évek végétől, 1927 után, karrierje csúcséveiben, elhíresült fotószalonját.
Huszonhat éves, amikorra megszerzi ipara űzésének jogát, harminc, amikor (1924-ben) önállósítja magát. Első műtermét a József utca 58. szám alatt nyitja meg, immár nős emberként. Mesterré válása esztendejében veszi nőül a József utcai asztalos, Karpf István 1891-ben született leányát, Fannyt. Asszonya Terézvárosban élt, varrónőként kereste kenyerét, a Szerecsen (ma Paulay Ede) utca 11. száma alatt, egy napjainkra stílustalan nagyvonalúsággal átalakított bérházban.
Még a Józsefvárosban működik a Pfeifer-atelier, amikor a húszas évek közepén, az egyelőre (és az elérhető adatok szerint mindvégig) gyermektelen házaspár összeköltözik a Király utca 20. szám alatt, egy nyilvánvalóan szerény lakásban. Közel ide, a reliefdíszes műemlék házban veszi át aztán korábbi mestere, Gerber üzletét. Ahol kibontakozhat nagyszabású és újszerű vállalkozása. Két kreatív módszert is bevet, hogy a lehető leggyorsabb menetben az anyagi gyarapodás fázisáig eljusson végre.
Lerohanó taktika
A fotográfia szakirodalma úgy tartja: a házhoz, a kislányok, kisfiúk otthonába kivonuló gyermekfotózás (családi környezetben a kicsik természetesebben viselkednek, így sikerültebb képek készíthetők róluk) első rendszeresítője 1928-tól, Pesten (és Magyarországon) egy bizonyos Grosz József volt. Mosoly Albuma néven futó vállalkozása évtizedekig fogalomnak számított, még ma is ismerős a szókapcsolat sokaknak, ha erről a műfajról-témáról van szó. Dokumentálható, hogy Pfeifer egy évvel korábban rálépett ugyanerre az útra. Nem a műtermében várta, a József utcában, hogy felkeressék a büszke szülők. Eufémisztikusan fogalmazva: e helyett elébe ment az igényeknek.
Rámenős módszerének lényegét Inkey Tibor memoárjából ismerjük (Fotó Inkey – Egy fényképész visszaemlékezései, Pelikán Kiadó, 1993), akit az egymást követő gyermekfotószépségverseny-akciók atyja ez irányú ténykedésénekmár az utolsó periódusában alkalmazott ugyan, de addigra nyilván minden részletében kiforrt a rendszer. Az, amit Inkey leír, az éveken át csiszolt, a tökéletesített metódus.
Még valamit előre kell bocsátanom. Inkey 1933-ban költözött Pestre Fehérvárról. Azt állítja, hogy élményeit e tárgyban Herz Henrik alkalmazottjaként élte át. Akiről azt is állítja, ő volt a Nemzeti Fotóriport Iroda cégérnevű, már-már hírhedt fotós vállalkozásnak is a kitalálója-működtetője. Nos, az a helyzet, hogy minden hozzáférhető adat egybevágóan mást bizonyít: a Nemzeti Fotoriport is Pfeifer kreációja. Herz Henrik egy évvel azelőtt meghalt, hogy Inkey a városba érkezett volna. Sőt akkor, 1932-ben, már hosszú évek óta nem praktizált.
Vagyis mindaz, amit a memoár bemutat, Pfeifer rovására írandó. Csak éppen az emlékező felejtette el első tényleges pesti munkaadójának a nevét, amikor sorait papírra vetette.
Herz (valójában Pfeifer) „a kezembe adott egy magnéziumlámpát – írja –, 9x12-es fémkazettáimat megtöltöttem lemezzel. Az első napi munkánk az volt, hogy kiválasztottunk a Károly körúton egy nagy bérházat, a kísérő ügynök Kollár becsengetett a házmesterhez, és elmondta, hogy a Nemzeti Fotoriport Irodától jött, gyermekszépségversenyhez keresünk szép gyerekeket, fényképezésre.” A megszólított, némi borravaló fejében, bediktálta az adatokat: melyik lakásban milyen nevű kislány, kisfiú él. Bekopogtak, és már úgy keresték, hogy az egész város beszéli, milyen igen nagyon szép Lacika, Pistike, Katika, Esztike. Igazán érdemes lenne benevezni a hivatalosnak hangzó néven identifikált Nemzeti Fotoriport szépségversenyére. Ha kérik, azonnal le is fotografálják. Ki az a szülő – utal a nyilvánvalóra Inkey –, aki ne öltöztetné azonnal puccba a gyereket!
Négy lakásban fél-fél óra alatt négy-négy fotográfia készült, futva hazavitték, laborálták, és még víztől csöpögős állapotában visszaszaladt velük az ügynök, hogy, bemutatva az eredményt, megkössék az üzletet.
Meglehetősen nagy csapattal dolgozott Pfeifer. A csöpögős (Inkey szóhasználata s talán kortársaié; értsd: még nedves) fényképezés kifejlett korszakában, 1933-ban, amikor Inkey hat hétig alkalmazotta volt, a mester egy másik, nem a kiskorúak szüleinek lépre csalásához kapcsolódó kreatív ötletének kivitelezését is szorgosan gyakorolta.
„Fényképeztünk mindent, a miről úgy nézett ki, hogy el lehet adni. A munkamódszer a következő volt: reggel nyolckor a sarki újságárustól behoztuk az összes reggeli napilapokat. Volt egy tippfüzet, abba mindenki beírta dátum szerint, amit kinézett magának, esküvőt, temetést, közgyűlést, idegenforgalmi csoport érkezését, politikai eseményt, szoborleleplezést, bármit, amiről előre írtak a lapok. Az újságosnál hetibért fizettem, egyórai olvasás után visszavittük az újságokat, hogy eladhassa őket, és délután ugyanezt csináltuk.” „Sokszor nagyon kemény harc folyt a konkurenciával, néha verekedésig fajult a dolog. /…/ Sok trükk volt /…/ a statív elrúgásától expo közben, az objektívbe villantásig.”
Rámenős figurák ügynöki működésére épült az üzlet. Inkey őket is bemutatja. Volt köztük egy röviden csak D-nek hívott öreg róka „…csodálatosan tudott hosszú asztalnál ülőkről felvételeket csinálni úgy, hogy az egy méterre és az asztal végénél ülők egyaránt élesen látszanak. Két és fél méter magas, háromszoros kihuzatú faállványokat használt, az asztalt magasról fényképezve (…) Aztán volt ott egy Deutsch László nevű ügynök, aki azelőtt mint pincér dolgozott, és utolérhetetlen szemtelenséggel tudta a vizes képet a fél orra elé nyomni, és a megrendelést kicsikarni. Egy másik, „Lófejű Szántó” nevű ügynök (…) franciául és németül beszélt, egyébként is művelt fickó volt, mindig könyvvel a hóna alatt járt, mindig lyukas volt a harisnyája sarka és soha nem volt egy vasa sem, bármennyit is keresett aznap. (…) Az elegáns Porgesz, egy hosszú ügynök, aki Létra névre hallgatott, az enyhén pupos Kukla, aki főleg temetéseket fényképezett, szintén ott volt.”
Visszaemlékezőnk másfél hónap után úgy döntött, nem kellene talán osztozzon a hasznon, a bevételen a főnökkel: az Inkey Fotóriport 1933-ben meg is kezdte a maga akcióit.
Adósa a fotótörténet-írás a „csöpögős fényképészet” jelenségkörének feldolgozásával. Mindössze egyetlen, az elemzéssel, értékeléssel felületesen foglalkozó közleményt találtam a jelenségkörrel kapcsolatban, azt is az amerikai magyar emigráció egyik lapjában. A magyar sajtófotó útja című kétrészes közlemény 1986 májusában, a Szabadság hasábjain jelent meg (csak a második rész hozzáférhető az Arcanum adatbázisában – szórványszámokat dolgozhattak fel – így a szerző nevét sem tudom, az évszámokat kiegészítő kutatással, más forrásokból, az előfordulás dátumával egészítettem ki): volt Turul Fotóriport Iroda (1930, 1932, 1936, 1937), Magyar Fotoriport Iroda (1939, 1943), Kurir Sajtófotó Iroda (1933), Első Budapesti Keresztény Fotóiroda (?), Nemzetközi Fotoriport Iroda (1910), Lerner János Fotóriport Iroda (1949), Jakab Sándor Fotóriport Iroda (1942), Schäffer Fotóriport Iroda (1940). És természetesen a Nemzeti Fotoriport Iroda, Pfeiferé, továbbá az Inkeyé – meg egy első pillantásra és jelen írásom szempontjából fontosnak látszó harmadik: a Hungária Fotóriport Iroda. A Magyar Nemzeti Múzeum Fotótárának adatbázisában lelhető fel ennek a vállalkozásnak a neve. Tulajdonosa Pfeifer Jenő. A névhez rendelt évszám 1941, az iroda címe Király utca 8.
Golfozók – Tolnai Világlapja 1934. 28. szám
Ha volt mégis gyermeke Antalnak és Fannynak, talán ő volt az. Ugyanazon okból tűnhetett el a semmiben, mint Pfeifer Antal, akit felesége 1949-ben nyilváníttatott holttá. Talán valamelyik fronton pusztult el munkaszolgálatosként. Ha igen, vélhetően az orosz fronton. Az első világháborúban harcolt is ott, meg persze az olaszoknál, Isonzónál, ahogy szinte minden magyar baka. Lett légyen akár zsidó, akár nem.
Nem csak azért, mert szép gyerek…
A Nemzeti Újság 1927. június 5-én tette közzé az első közleményt, amely Pfeifer ügynöki akciózásával függ össze. Arról árulkodik, hogy nem működött még olajozottan a gépezet: „Tisztelettel tudatjuk a n. é. közönséget (sic!) hogy a junius 5-6-ra jelzett szépségversenyt technikai okok miatt bizonytalan időre elhalasztottuk. A verseny hivatalos idejét a napilapok fogják közölni.
Kiváló tisztelettel Sárváry S. Miklós rendező. Pfeifer Antal fényképész kiállító Budapest, VII., Király-utca 11.”
És valóban! A Friss Újság október 30-án hírül adja: „Dijazott szépségverseny (fényképkiállitás) kezdődik f. év. november 21-től folytatólag Pfeifer fényképész Budapest, Király-u 11. által kiállitva. Kérem a n. é. közönséget fényképekkel és bélyegzőmmel ellátott megbizottamat bizalommal fogadni. Kérem a cimre ügyelni.” Aztán, november 23-án: „Szépségverseny képkiállitás Pfeifer Antal rendezésében Wesselényi utca 17 alatt megnyilt, dijtalan belépés. Kérem a közönség szives látogatását és azokat, kik meghivót kaptak, a képeket szombat estig átvenni.” (Ez a Wesselényi utca 13. számú ház a cipész ipartestület székháza, amelynek dísztermében gyakran „felléptek” a lábbelikészítéstől idegen tematikával.)
A Darabanth az egyik aukcióján forgalmazott egy kislányportrét, a „Pfeifer Fotó Szalon” jegyzi. Akárcsak egy 1929. évi verseny szintén egy leánykát megörökítő képét. A tulajdonomba került egész alakos remek – ahogy leolvasható róla – 1930-ban készült. Őriz egyet a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteménye is. Ezt a négy felvételt ismerjük összesen ebből a „műfajból”, de a dátumok így is rendszerességről vallanak, ahogy Inkey 1933-ra vonatkozó mondatai szintén a folytatásra utalnak.
Csak egy kislány – Színházi Élet 1934/27. szám
A húszas évek vége, a harmincas évek első fele az immár Király utcai fényképész megdicsőülésének korszaka. A Színházi Életnek szerződött munkatársa, dolgozik – a Magyar Ipar Almanachja szócikke szerint – a katonaságnak, a rendőrségnek, a postának. 1930-ban a Budapesti Fényképész Ipartestület házi versenyén Paget-díjat nyer (a cég lemezeket szállít, Szenes Márton – Károly körút 16. – a magyarországi ügynökük). 1932-ben a Magyar Grafika híre arról számol be, hogy a „IV. Országos Kézművesipari Kiállításon a grafikai szakmát érdeklő fotó-kollekciójával feltűnést keltett Pfeifer Antal fotóművész műterme (Budapest, VII. Király ucca 11). Fotó-montázsai, technikai felvételei, amerikai retusai, színes reprodukciói és művészi gyermekfelvételei bizonyítják a fotóipar művészi fejlődését.” 1933-ban a következő, az ötödik kézműipari kiállításon ezüstérmet is nyert. Az erről tudósító beszámoló hozzáfűzi a laudációhoz: „…az is érdeme, hogy a kari szolidaritást mindenkor ápolja.”
Hogy maga a „kar”, a pesti szakmabeliek mennyire mást gondolnak erről, kiderül hamarosan. De előbb még egy idézet. Arról árulkodó, hogy szakmai önbizalma úgyszintén egészséges karaktert mutat. Hozzászól a Magyar Fotográfia sajtóvitájához, amely Az arcfénykép jövője címen folyik 1933-ban az ipartestület hivatalos lapjában: „A negatív retus szükségességéről vitatkozni nem lehet, nélkülözhetetlen voltát senki nem tagadhatja /…/ De ne lépjük túl az ízlés és a tárgyilagosság követelményeit.”
A fővárosi fotográfusok ipartestülete egyébként 1920-ban alakult meg. 1933-ban szervezi újjá a hivatásosok köre a Budapesti Fényképészek Jótékonysági és Takarék Asztaltársaságát. Ügyvezető elnökük Hollós Mór. Egyik alelnökük pedig Pfeifer. Egy évvel korábban, 1932-ben választotta meg pénztárosává maga a testület is, hogy a főkönyv zavarait rendbe tegye. Az 1935. évi közgyűlésen jegyzőkönyvben ismerik el: „lelkiismeretes munkájával helyreállította az ipartestület anyagi egyensúlyát”.
1930 körül kezdi cégérezni saját neve alatt a Nemzeti Fotoriport Irodát. A netes felületeken ugyan mindössze négy olyan publikált vagy gyűjteményben fellelhető felvételt találtam, amelyeknek egyértelműen megjelölt forrása ez a csöpögős vállalkozás, de egészen nyilvánvaló, hogy százszámra jelenhettek meg más fotók is ügynökhálózata műhelyéből, még azután is, hogy 1936-ban beütött a krach.
A négy azonosítható riportkép közül kettő 1934-ben, egy 1938-ban, egy 1939-ban jelent meg. A Tolnai Világlapja 1934-ben publikálja képen – megjelenik a Színházi Életben is –, hogy előkelő vendégei vannak a szigeti golfpályának. Köztük Netherton angol őrnagy, Mohamed Tahiz pasa és Fugger Regenburg herceg. A Színházi Élet ugyanez évi 27. számának felvételén Pfeifer illusztrálja, miként tanítja meg a német primadonnának, Liane Haidnak a Csak egy kislányt magyarul Rákos Tibor zongorakorrepetitor, színigazgató. Fellelhető egy felvétel arról (1938-ból), hogy a lengyel közigazgatási bíróság elnöke, Helcynszki Broniszlav felolvassa előadását a Jogászegyletben. Végül 1939-ből találunk egy fényképmásolat (a PIM gyűjteményében) a Baumgarten-díjak kiosztásáról. A hátán a pecsét körirata: „Nemzeti Fotoriport Pfeifer Antal Budapest, Lövölde tér 7.”
A blende zár
1935 végén, az ipartesület széke – fegyelmi testülete – feljelentést tesz pénztárnoka, Pfeifer Antal ellen. Tisztességtelen verseny vádjával. „Súlyosan kifogásolt üzleti ténykedése” abban volt összefoglalható, hogy „szépségversenyeket díjak igéretével és hatósági jellegű megrendezésével hirdet és ily módon fénykép felvételekre megrendelőket gyűjt.”
A budapesti királyi törvényszék „szívós, körömszakadtáig menő védekezése dacára” elmarasztalta, eltiltotta módszereitől, és 660 pengő perköltség megfizetésére kötelezte. Természetesen leváltják minden tisztségéről, nem lehet tovább alelnöke az asztaltársaságnak, pénztárnoka a testületnek. Kivonja üzletét is a belső városból, elmenekül, ha nem is vissza József-, de Erzsébetváros távolabbi vidékére, egészen a Lövölde térig, ahonnan aztán már soha többé nem hirdeti meg rendszeresített gyermekfotóversenyeit. Valószínűleg egyszemélyes főnök-ügynök szerepben csak a Nemzeti Fotóriport akcióit próbálja folytatni, természetesen árusítva e mellett atelier-fotográfiáit a nagyközönségnek.
Király utca 105 (Lövölde tér 7) Színházi Élet 1934/27. szám
Kétszintes, elegáns üzlet, két cím alatt is nyilvántartják, az épület két bejáratához igazodva: Király utca 105. és Lövölde tér 7. Maga a tekintélyes épület 1872 óta áll itt, Fischer Péter, belvárosi orvosiműszer-gyártó a tulajdonosa (terv Schusbeck Pál). A műterem első működtetője Hollós Mór (Holbauer, 1877–1957) volt, aki 1903-ben költözött Győrön át Máramarosszigetről Pestre, ide, az utolsó lövőház terére. Alapító alelnöke volt az Ipartestületnek, alapítója a Magyarországi Fényképészek Özvegy és Árvaalapjának, alapítója és gyakorlatilag mindvégig felelős kiadója, időnként szerkesztője az 1921-1938 között megjelent Magyar Fotográfiának, a testület hivatalos közlönyének. Egyik vezetője az ipartestület jótékonysági asztaltársaságának első és másodszori megalakulása után is (az Oktogonon, a Kovács Kávéházban működött).
Vitathatatlan tekintélyű férfiú. Hobbija éppen az asztaltársaságokhoz fűződő elkötelezett viszonyának gyakorlása, úgy is, mint a Battenberg Asztaltársaság (Battenberg Lajos államtitkár, 1919-től posta-vezérigazgató) alapító elnöke. Megszervezte negyven budapesti egyesület bevonásával az asztaltársaságok központját, és ő adta ki 1937-ben az Asztaltársaságok Közlönyét. Felette sajnálatos, hogy e hézagpótló periodikának mindössze egyetlen száma jelent meg (vagy egyetlen számát őrizte meg a könyvtári rendszer, nevezetesen az OSZK). Ő készítette egyébként az Üstökös Asztaltársaság tablóját, amelyet a 2019. novemberi BUDAPEST hasábjain adtam közre.
Hollós Mór üzletét, bérleményét a belső körből kimenekülő Pfeifer 1936-ban veszi át (az atelier addigi bérlője a Lövölde tér 3-ban folytatja). Nem mondható újrakezdésnek, ami ez után történik. Inkább lassú agóniának. Ha nincs is erre semmi adatunk, igen valószínű, hogy negyvenhárom körül munkaszolgálatra vezénylik – nincs még ötvenéves –, és vesszőfutása az orosz fronton, a halálával ér véget. Pfeifer Antalné Karpf Fanny – Király utca 20. szám alatti lakos – 1978-ban, nyolcvanhét évesen távozik az árnyékvilágból.
Képek Forrása: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL. XV. 19. d.1.05.110
Vitray Pfeifernél
Járt a Király utca 11-ben, éppen az idő tájt, amikor Pfeifert perbe fogták, Vitray Tamás, az akkor alig hároméves kisfiú. Ő az egyetlen tanúja Antal mester műtermi működésének. A Szabad Föld 2008. augusztus 29-ei számában, Borzák Tibor interjújában meséli: „Miután a szüleim korán elváltak, a nagyszüleim neveltek. Én voltam az első unokájuk, kilenc évre jött a következő, így aztán megkülönböztetett kényeztetésben volt részem. Természetesen elvittek fényképezkedni is, a Király utcába, Pfeifer Antal műhelyébe. Én a mellékelt ábra szerint, nem voltam valami lelkes. Mondhattak bármit, nem mosolyogtam. Amikor betelt a pohár, a fényképészmester a kezembe nyomott egy játék puskát, azzal a felkiáltással, hogy ha már ilyen mogorva vagyok, akkor legyek katona.”