Kívül a Tizenhatoson

keresek a lapomban – valami szép régi karácsonyi írást. Zárókőnek a boltív közepére. Most, hogy tizenhat esztendő után (s éppen decemberben) elköszönök főszerkesztői hivatalomtól. Meglepő konklúzióval zárult a szemle. Napnál világosabbá vált számomra, hogy az, amit erről a folyóiratról hittem és képzeltem, egy darabokra szaggatott, legkevésbé sem homogén történet el-elbotló realitása.

Hullámvasút

Negyvenöt és negyvenhét között a szerkesztés nem csak hogy tudomást vett arról, milyen hagyományokhoz kapcsolódik a mindenkori decemberi szám: kifejezetten köszöntötte a legnépszerűbb keresztény ünnepet. Újraindulása, 1966 után pedig először majd csak 1980-ban – ez már Vargha Balázs főszerkesztői működésének második évfolyama – óvakodik vissza a téma, akkor is felette tapintatosan. Szeretett mesterem felvállalja, hogy közread (a hátsó borítóval súlyosbítva), egy művészettörténetnek álcázott írást a jánosházi Szent Miklós főoltárról. Ennyi.

Némethy Károly

El tudom képzelni, nem vették jó néven tőle. Két év megint kimarad mostantól. A karácsonyt senkinek, se a technikai kiadónak (Lapkiadó Vállalat), se a ténylegesnek (Budapest Főváros Tanácsa) nem kell megünnepelni. Majd csak 1983-ban jelenik meg újra, távoli utalásként a motívum: a megkoronázott Mária képe, a Szervita téri Török-bankház oromzati mozaikja a belső borító fotóján. Azt követően viszont, hogy Szabó János a pozíciójából kibillentett Varghától átveszi a lapot (1985-től 1988-ig, a kiadás felszámolásáig), egyetlen decemberi számból sem marad ki a megszentelt téma. A bűnbánatot színlelő párt aligha is engedhetné meg magának!

Így aztán nem igen volt más választásom, mint hogy a BUDAPEST első évfolyamának első számából iktassam ide a lap történetének első karácsonyi írását. Megjelenésének hetvenötödik évfordulóján.

Az első, két év plusz negyedéves alapító kísérlet számai más egyházi ünnepekről sem feledkeznek meg, még a halottak napja se marad ki a sorból. Egyebekben pedig a BUDAPEST tartalmát a kultúrhistóriai, művészettörténeti, irodalmi, várostörténeti írások uralják. Két nagyszerű s hozzáértő férfiú bábáskodása mellett. A főszerkesztő Némethy Károly, a szerkesztő Lestyán Sándor. Utóbbiról volt szerencsém könyvet írni (Az ismeretlen Lestyán. Budapest Könyvek, Budapesti Városvédő Egyesület, 2009), de Némethyről, ahogy én, más sem emlékezett még meg úgy, ahogy életműve s személyisége megérdemelte volna. Némethy: hivatalnok. Művelt úriember. Egyetlen várostörténeti munkája a Pest-budai árvíz című, a nagy pesti Duna-áradat századik évfordulóján szerkesztésében megjelent oknyomozó tanulmánykötet. Művészet- s irodalomkedvelő és segítő, liberális gondolkozású tanácsnoka volt Budapestnek karrierje utolsó évtizedeiben, különösen a harmincas években. A negyvenes években portfoliója kiegészült a városgazdasági és idegenforgalmi profillal, annak az osztálynak a vezetőjeként, amelynek működése centrumában – s nevében – a közművelődés áll. 1945-ben Csorba János, a németektől megszabadított Budapest első polgármestere – makói kisgazdapárti politikus – őt bízta meg azzal, hogy Észak-Buda ideiglenes hivatalát vezesse, tegye meg az első lépéseket az élet elemi feltételeinek megteremtésében. Ebben a feladatkörében is derekasan helytáll. 1948 januárjában ötvenhét évesen – az összes többi tanácsnokkal együtt – kényszernyugdíjazzák.

Sorsának kutatása vállalkozóért kiált. Meg is hallottam. 1954-ben halt meg.

A negyvennyolcas rákosista hatalomátvétel évétől többé nem jelenhetett meg a BUDAPEST. Addigi tartalma elítélendően polgárinak bizonyult a munkás- és pártkáderek közgyűlésének ítélőszéke előtt. Hosszú szünet következett, 1966 októberéig tartott, amikor megint egy művelt, az irodalom, a művészetek iránt érdeklődő, ugyancsak írástudó, de az eszméhez haláláig hű íróember, Mesterházi Lajos (természetesen a legmagasabb pártfórumok, sőt Kádár baráti jóváhagyásával) ismét útjára indíthatta a város folyóiratát. Előbb az ötvenhatos (!) Fekete Gyulára bízva a szerkesztés gyalogmunkáját (Mesterházi kikezdhetetlen tekintélye halála pillanatáig óvta-védte azokat, akiket méltónak talált arra, hogy velük dolgozzon), majd – kiderült, nem találja meg egymással a hangot ez a két, műveltségben is más-más szerepkört képviselő ember – felkérte Katona Évát, az ÉS legendás riportrovat-vezetőjét, vegye át Fekete munkakörét. Akkortól súlyosan érvényesül, hogy mivel is kell megmutatnia magát lapról-lapra a szocializmust építő Budapestnek. Győzelmi jelentések, protokoll-interjúk, kerekre csiszolt riportok uralják a lap tartalmát, pártos irodalommal, visszaemlékezésekkel tarkítva.

Katona Éva különös sorsú, ellentmondásos szereplője az aktív sajtókarrierje 1950-ben kezdődő és 1976-ban, nyugdíjba vonulásával véget érő korszaknak. Munkáskáderként lett a Szabad Ifjúság főszerkesztője. 1957-ben a politika konszolidációs szándékának jegyében megszületett Élet és Irodalom riportrovatának szerkesztésére kérte fel a kétheti lap első főszerkesztője, a megbízható Mesterházi Lajos.

Az asszony kemény beszédű s -kezű, a Kádár-rendszerhez hű, de munkájában a szakma hivatásának szellemiségét követő szerkesztőként működött – állítja róla Sebők Magda, aki a BUDAPEST stábjának tagja volt már ezekben az években is, ahogy később, Vargha Balázs korszakában ugyancsak. Váncsa a „riportrovat múlhatatlan érdemű császárnőjének” nevezi Katona Évát a litera.hu net-felületén publikált naplóbejegyzésében (2012. április 1.). S azt hiszem így tartja számon az ÉS-fan közönség is. Mert a lap utolsó, tizenhatodik oldalának riportsorozata a magyar újságírás nagyértékű vonulatává nemesedett a hosszú évek alatt, s ezt soha senki nem vonta kétségbe.

Örök emlékezet?

EX LIBRIS FRANCISCI JOHANNIS PÁL. Kevéssel szemmagasság felett sorakozik a polcomon az eddig megjelent BUDAPEST évfolyamok tizenkilenc egységes kivitelű kötete. Az 1945 és 1982 közöttiek. Keménytáblás fedlapjuk verzóján az elegáns kivitelű, cseppet sem hivalkodó, a tényekre szorítkozó ex-librisszel: a kötet Pál Ferenc János könyve.

A nyolcvanas évek közepén vásároltam meg ezt a sorozatot Borda Lajos (akkor még) Balzac utcai antikváriumában. Felhívtam zebegényi vezetékes számukat, ott működik most a jeles üzlet, és egyáltalán nem lepett meg, hogy tudták, ki volt ez a három keresztnevű férfiú. Szemben lakott a boltjukkal, törzsvásárlójukként bízta rájuk teljes gyűjteményét, úgy érezte, eljött az ideje, hogy abbahagyja életművét: kincsestára gyarapítását.

– Pacinak becézték a barátai, mérnökemberként dolgozott – létesítményi főmérnökként – a főváros valamelyik nagyvállalatánál. A kartonja szerint – minden vevőnkről-eladónkról vezetünk ilyen nyilvántartást – 1903-ban született Somlóvásárhelyen. Pesten, az Eötvös Gimnáziumban – akkor főreáltanoda – érettségizett, és magyartanára, Király György hatására már fiatal emberként megszállottan vadászott a könyvritkaságokra. Kisokosnak emlegetett noteszében feljegyezte, mi az, amire vágyik, és addig járt utána, míg utol nem érte, meg nem szerezte.

Sikereiről szívesen mesélt bárkinek, erre aztán olykor rá is fizetett. Nem volt nála éppen pénz, amikor egyszer, ebédidőben, rábukkant a Toldi első kiadására. Nem volt nála elég pénz, félretetette. Kollégája beelőzte. Rá hivatkozott – Jánosra, „hivatalosan” ezt a keresztnevét használta – és megvásárolta magának. Máskor azzal a hírrel jött be hozzánk, teljesen kétségbe esve, hogy elvesztette a kisokost. Mi lesz vele! Úristen! Egy üzletben felejette ott a pulton. Visszakapta, természetesen. Óvatos, csendes, visszahúzódó, család nélkül élő, gyorsan öregedő embernek ismertük, aki a legkevésbé sem volt elragadtatva a szocializmust építő politikától, de ezt igyekezett titokban tartani. Járatta a Népszabadságot, s közben minden nap elsétált egy távoli standra, hogy megvegye a Magyar Nemzetet. Úgy tervezte, gyönyörű könyvtárát Veszprém városára hagyja majd, azzal a feltétellel, hogy a gyűjtemény külön egységet képez majd a városi bibliotékában. Kérése teljesítését nem tudták garantálni. Akkor fordult hozzánk, értékesítsük az állományt. 1984-től hat katalógust adtunk ki, meghirdetve a szembe-szomszéd kincsestárának tételeit. Az utolsót 1989-ben, halála évében.

Az 1920-ban az Eötvösben érettségizett Pál János 1984-ben alapítványban kívánta megörökíteni szeretett magyartanára emlékét. 125.000 forintból kérte jutalmazni minden évben tízezer forinttal a legjobb magyarost. Jócskán elkésett gesztusával az alapító. 1967-ben én lettem volna az, akit az Eötvös évzáróján megünnepelhetett volna e tárgybani érdemeiért az iskola. Moss László igazgató úr utánanézett, mi a helyzet a Király György alapítvánnyal. A pénz sok éve elfogyott, s a hajdani tanár úr nevének elhangzása nélkül ugyan, de egy ideje a legjobb magyarosnak ma is kihirdetik megszolgált rangját az évzárón.

Király György, a magyartanár

Az alapító szándéka, hogy Király neve, legalább gimnáziuma közössége körében fennmaradjon, éppúgy meghiúsult, ahogy Veszprémnek szánt gesztusa. Azt hiszem, ezzel halt meg, múlt el a világból végleg Franciscus Johannes Pál emlékezete. Ahogy egyébként Király Györgyé is, holott rászolgálna tiszteletünkre. Irodalomtörténész, műfordító, esztéta, kritikus, publicista, a Kner-Klasszikusok és a Monumenta Literarum sorozatok szerkesztője volt. A hetvenöt éves Eötvös József Reáliskola évkönyve (1930-ban) az érintettség érzelmeitől áthatva tárgyalja tragikus életútját. Fiatalon, harmincöt évesen, a testét-lelkét éveken át pusztító tüdőbajban halt meg 1922-ben. S úgy, hogy elküldték a főreálból, 1920-ban megfosztották az állásától. Mert óvatlanul elfogadta, hogy a Tanácsköztársaság országlása idején nevezzék ki egyetemi tanárnak. Amit előbb is megtehettek volna, s persze később is.
Ahhoz, hogy éppen a kommün habilitálta, neki s ténykedésének a világon semmi köze nem volt.

A Róheim-villa

Lapomat 1968-tól 1976-ig jegyzi a Mesterházi–Katona páros. Mesterházi 1979 tavaszán halt meg, 1978-tól Vargha Balázs lesz a helyettes-főszerkesztő (aki író-költő-Budapest sorozatának első darabját még 1967 decemberében publikálta e lap hasábjain). Az igazi riportok, a hétköznapi élet és sorsok, a várostörténet, egyáltalán, a kultúrhistória, a művészetek (igaz, főleg az irodalom, a spektrum szűkebb, mint Némethy–Lestyán idején) uralják a tartalmat 1978-tól. Helyet engedve természetesen a kötelezőnek is.

Alig néhány hete vette át Bácskai Lászlótól – a Lapkiadó Katona után kirendelte ideiglenes szerkesztőtől – Balázs a már haldokló Mesterházi után a BUDAPEST teljes jogú szerkesztésének minden részletre kiterjedő feladatkörét, amikor, összeszedve született bátorságomat, 1978 decemberében – negyvenegy esztendeje – először léptem be az irodájába. Az ötlettel. Belekezdenék ideképzelt sorozatomba, az Elfelejtett épületek rovatcím alatt mesélném el házak-emberek történeteit.

Beck Ö. Fülöp alkotása (Dal a szenvedésről), felirata Királyra utal: Bátor szellem, igaz szív

Addig csak annyira érdekelt a főváros meg a múltja, mint sok minden más. A felfedezés pillanata egy karácsony előtti beszélgetés néhány órája, amit édesapám s egy közeli barátja társaságában töltöttem, Budán, szüleim Magyari utcai lakásának könyvtárszobájában. (Értsd: apámnak voltak könyvespolcai és könyvszekrényei – köztük egy Lingl egyébként, ami haláluk után most az én saját nemzésű köteteimet gyűjti üveg mögötti polcaira.)

Rákérdezett az idős úr, hol is lakom tulajdonképpen, ha nem itt, nem anyáméknál. Elmondtam, Zuglóban, az Amerikai úton. – Akkor biztosan ismered a Róheim-villát, ahol Tisza Istvánt tizennyolcban lelőtték. – Soha nem jártam ott. Még csak nem is hallottam a dologról.

Az épületet a Magyar Corvin-lánc Testület kapta meg – és pénz is a felújításához. Megkezdődött a rekonstrunkció tervezése Mányi István stúdiójában.

Azon melegében elsétáltam a kastélynyi villához. Akkor éppen a mozgáskorlátozott gyermekek kollégiuma lakta le ezt az 1899-ben a Hermina út 35. (ma: 45.) szám alatti épületet, amely régóta keresi a helyét a jövőben, de jelene továbbra is kérdéses. Bár felcsillant talán mégis, néhány hónapja csak a remény. Hogy évtizedes üres árvaság után (mostanra a tető is beszakadt egy érzékeny területen, az épület általános állapota katasztrofális) sorsa jobbra fordul.

1979. februárjában publikáltam ezt az első város- s embertörténeti írásomat a lapomban, amit aztán, ennek a sorozatnak a részeként még tizenkettő követett. Írásaimban ugyanúgy, ahogy mostanáig, házak és emberek sorsát kutattam. A magántörténelmet, hogy újra és újra megmutassam: csak a köztörténelem hitelesített mozaikkockái alkalmasak arra, hogy kirakják a képet múltunkról, jelenünkről – és jövőnkről. Négy évtizedből az utolsó tizenhatban ugyanezt tettem, a magam uraként, a BUDAPEST lapjain. S mostantól folytatom, ugyanitt, s még meg nem született könyveimben, amíg képes leszek gondolataimban s gondolataimmal elnavigálni a mindenkori célig.

E tekintetben és ebben a pillanatban biztatóak a kilátásaim.