A szerelmes Júlia

Százötven éve annak, hogy Szendrey Júlia élete végleg lezárult. Ha nem is, mint Shakespeare Rómeójáé, méreggel ölve, de lassú méreggel mégis. A szerelem betegsége vitte sírba. És keserves, tragikus a tény: az az okozója, aki testileg-lelkileg tönkretette. Hogy tényleg az utolsó pillanatban – a végjátékban – ismét találkozzon a szerelemmel.

Jól ismert az irodalomtörténet iránt érdeklődők körében Szendrey Júlia különös házasságainak története. Felnőtt élete korai – s ellenzett – friggyel kezdődött. Tizenkilenc éves volt, amikor apja tiltakozása ellenére – Szendrey Ignác, valljuk be, alapos okkal megbízhatatlannak ítélte Petőfi Sándort – a költőéhez kötötte asszonysorsát. Igazi szerelem volt, csillapíthatatlan szenvedély. Mi voltunk a földön a legboldogabb pár, vallotta később az ifiasszony, s egymás iránti érzelmeik kölcsönössége a hozzá legközelebb állók körében egy percig sem volt kétséges. Később persze megszólalt a mindig gonosz kortárs közvélemény, amelynek jól értesült tagjai boldogan terjesztették széltében-hosszában Pesten, hogy Júliának keserves volt a sorsa abban a húszegynéhány hónapban, amikor a forradalmár feleségének mondhatta magát.
Mert bizony még két év sem jutott nekik, s a legkevésbé sem konszolidált körülmények között. S ebből a két esztendőből hosszú hónapokon át nem éltek, élhettek együtt: Petőfi kétszer is honvédnek állt, míg utol nem érte egy orosz pika halálos döfése a segesvári csatamezőn.

Az özvegy egyedül maradt. Családja, apja gyakorlatilag már házassága kezdetén kitagadta, a nagyváros véleményformálói kikezdték, erkölcstelen élettel vádolták, minden alap nélkül, Haynau helyettesétől, akit a szállongó hírek bátorítottak fel – s ez tény – tisztességtelen ajánlatot is kapott. Minden egzisztenciális gondját, s a hatóság férje miatti zaklatásait is maga mögött tudhatja, ha Liechtenstein herceggel itt hagy csapot-papot, s elutazik vele Bécsbe.

Egy rámenős öreglegény

Kilátástalan helyzetében fogadta el a nála jó néhány évvel idősebb tudós, Horvát Árpád ajánlatát: ő nem elmenekíti a városból, de nőül veszi, elhallgattatva a pletykák cunamiját. S ez meg is történik, 1850 nyarán Szántófy Antal pestlipótvárosi plébános összeesketi a húsz éves özvegyet a huszonnyolc éves férfivel, akiről sokan tudják-gondolják, hogy nők iránti viharos érdeklődését már-már öreglegényként gyakran váltotta tettekre.

Olyan korban, amikor a könnyűvérű kalandozás szinte törvényszerűen ágyazott meg súlyos, a nemi érintkezés útján terjedő betegség(ek)nek.

A Horvát család: Júlia, Attila, Árpád, Ilona

Nincs okunk kétségbe vonni, hogy az addig Petőfi-rajongónak mutatkozó Horvátnak tetszett a fiatal özvegy. Elfogadni, hogy nem csak a halott hős miatt érzett iránta, mondjuk talán ki: szerelmet. Amit az is erősített, hogy a mindenkori celebnek szokásosan kijáró közítélet témát váltott: lám, eldobta az özvegyi fátylat. S ebben a motívumában az emberszólásnak éppúgy elmarasztalták azt, aki eldobta, s azt, aki eldobatta.

Szövetségben szenvedték el ezt az újabb csapást.

Házasságuk első éveiből Júliának van olyan levele, amelyben ura hivatalos távollétét fájlalja, s szinte szerelmet vall a férfinak. Hihető, hogy legalább első közös gyermekük, Attila két-három éves koráig, 1853–1854-ig a tőle telhető szenvedéllyel szerette is Horvátot. De a második fiú, Árpád születése után (1855) Walla Ferenc, a család háziorvosa az asszony panaszait vizsgálva bizonyos női bajokat diagnosztizált, s kíméletre intette az egyetemi könyvtár első őrét: legyen tekintettel felesége állapotára, ritkítsa szerepléseit a hitvesi ágyban. Erre azonban a férj, követelve jussát, nem volt hajlandó. Bevetette a késztetés turbózásának minden trükkjét, egészen a pornográf képek mutogatásáig, s mire az évtized végére érünk, 1859-től Júlia kulcsra zárja hálószobája ajtaját és felháborodottan tiltakozik – egyre rosszabbodó állapota miatt is – Horvát közeledése ellen.

1859. július 26-a a konkrét dátum. Ezen a napon született meg a házaspár leánya, Ilona. Walla és az asszony családja felháborodására. Akik tisztában vannak azzal, amivel az utókor csak rekonstruált részletek alapján s bizonytalanul. Nem tudjuk ugyanis Júlia 1869. szeptember 6-án bekövetkezett halálának pontos kórismével összekapcsolható okát. Ráknak írja a későbbi elemzés. Vajon a vérbaj valamelyik változata elvezethet eddig a szörnyű stádiumig

Szegény, szerencsétlen mama

Az 1860-as évek közepére a helyzet tarthatatlanná válik. S Szendrey Ignác 1867 nyarától lakást bérel a Horánszky (akkor Zerge) utcában külön költöző, súlyos beteg leányának. Férj és feleség között a kapcsolat végleg megszakad. A fiúk és édesapjuk levélüzenetei (Horváttal él Attila és ifjabb Árpád, de az apa csak hét végén találkozik a gyerekeivel, napirendjük okán) világosan elárulják: a fiúk, akik rendszeresen látogatják édesanyjukat és beszámolnak aktuális állapotáról, soha nem kapnak reagálást vagy választ az üzenőfüzetben, arra, amit írtak. De ezekből az üzenetekből s a fiúk Júliához írott leveleiből a betegség krónikus jellege félreérthetetlenül kiolvasható:

1867. október 29. Kedves Apa! Voltunk mamánál, szegény rosszul van, panaszkodott is […de] nincsen olyan rosszul mégsem mint p[éldának] o[káért] augusztusban volt.

1868. január 7. Kedves Apa! A mama sokkal jobban van, egészen fönt volt, járkált, nem panaszkodott. Walla tegnap 7 kor ott volt, véghez is vitte a műtétet, a mely, mivel a szerszám elgörbült, igen fájdalmas volt, de a műtét végrehajtása után igen jól érezte magát.

1868. június 15. Kedves Apa! Szegény mamának nagy fájdalmai voltak […] Wallával határozottan fel akar hagyni és más orvoshoz folyamodni /és ezt meg is mondta a nagytatának, ki ott volt. Mondta szegény, hogy mily borzasztó reá nézve látni e napról naprai feloszlást. Hogy csak azért szeretne élni, hogy minket boldognak és egészségesnek lásson […] szegény szerencsétlen mama!

Horvát már augusztus végén értesül arról, hogy felesége haldoklik. Fiainak, akik vidéken nyaralnak, nem üzen. Arról se kapnak értesítést, hogy meghalt. Így a búcsúztatásán sem vesznek, nem vehetnek részt.

A Kerepesi úti temetőben temetik el az élete utolsó éveiben újra szerelmes Júliát. De sírjához nem visz soha koszorút Tóth József, Júlia élete utolsó éveinek vigasztalója.

Az Egyetemi Könyvtár első őre

Hogy hol volt pontosan ez a sír – a 26. parcella 10. sorának 22. sírhelye – nem tudjuk. Tóth Vilmos a sírkertek mindentudó kultúrhistorikusa írja üzenetében: ma ez a pontja a sírkertnek biztosan nem azonosítható. „A huszadik század elején az egész temetőt nem csak újratemették, de újra is tervezték. Megváltozott a parcellabeosztás, a sorok elhelyezkedése, stb. Ráadásul a 26. parcellával ez még egyszer megtörtént az 1990-es években.”

1908-ban exhumálták Júlia földi maradványait, amikor megépült a Petőfi család reprezentatív síremléke. Most itt nyugszik együtt Petőfi szüleivel, István öccsével, Petőfi Sándorné néven, 1830-as születési évvel (1829. december 29.én született). Fiai és apjuk, Horvát Árpád ennek a temetőnek egy másik sírhelyén. Ilona pedig Salzburgban pihent meg örökre – ahol már évtizedekkel ezelőtt felszámolták végső (?) nyughelyét.

Százötven éves titok

Júlia élete utolsó négy évének hűséges-szerelmes társa Tóth József, akkor miniszteriális hivatalnok, később jelentős oktatásszervező, aki sokat tett a Pest és Buda környéki települések (Kispest, Budafok) oktatási rendszerének átalakításáért, magyarításáért. Hivatalosan 1867-től, az asszony Zerge utcába költözésekor szerződtette mellé titkárnak, felolvasónak Szendrey Ignác. A férfi ugyanebben az esztendőben bérelt magának is egy lakást a közeli szomszédságban. Hogy tudták-e vagy csak gyanították a súlyos beteg hozzátartozói: a fiatalember szerelemből vállalta szerepét az asszony mellett, csupán feltételezzük. A kortárs világ bizonyosan nem szerzett róla tudomást, s így az irodalomtörténet sem tudott róla.

2015 telén jutottam el odáig, hogy felkutattam a kétségtelen bizonyítékokat, amelyeket először 1962-ben talált meg Tóth József íróasztalának titkos fiókjában egyik kései leszármazottja, Tóth András. Az ő fia, Bálint őrzi a dokumentumokat, amelyeknek szövegét – a beteljesült szerelem bizonyítékait – már publikáltam a BUDAPEST 2015 decemberi számában. (És kötetemben: Bagolyröpte Pest felett, Szendrey Júlia nemzetsége, Budapest Könyvek, 2016.)

Horvát Ilona – a Horvát család törékeny túlélője, édesanyja halálakor

Egy levélről és egy versről van szó, amelyeknek tartalmát megerősíti Júliának édesapjához írott levele. Ez utóbbiban azt kéri Szendrey Ignáctól, engedje, hogy katolikusból evangélikus lehessen, és feleségül mehessen Tóth Józsefhez, aki őt „kínos, utálatos betegsége mellett a legnagyobb kitartással, lankadatlan” ápolta.

Tóth a szerelmüket hitelesítő levelét 1868. június 29-én küldte Júliának Sarkadról, ahová édesanyjához utazott el.

Egyetlen mondata is elég bizonyíték: „Te vagy nekem életem, vérem, egészségem, gondolkodásom, testvérem, anyám, barátom – nálad nélkül csak az őrültség sötét réme az én kísérőm”. A másik, a titkot felfedő dokumentum egy vers impuruma. Még 1865-ben írta Júliának Tóth. Ez lehetett a megismerkedésük éve. A sorokból úgy látszik, a fiatalember éppen beteg, s talán súlyosan. Saját halálának romantikus elemekkel felsejlő motívumát szembesíti szenvedélyes érzelmeivel: Ne érintse ajkad soha / Soha az én ajkamat / Ne halljam egy sohajtásod / Ne egy édes, nyájas szavad. // Ne nyugodjék kezed soha / Soha az én kezeimben / Sötét fürteidnek soha / Egy szálát se érinthessem! // Légy a másé hisz én soha / A tiéd már nem lehetnék / Az én napom hanyatlóban / Reád hajnal mosolyg még. // Légy a másé csak légy boldog / Olyan boldog mint én vagyok / Mikor néha tekinteted / Pillanatra rajtam ragyog. // Mikor mint a bársony simul / Lágyan, melegen szivemre / Vagy átnyilal, mint a felhőt / A villám, ha ketté szelte. // Csókot, ölelést, enyelgést / Pótol nekem tekinteted. / Ez büvölt meg, ez vonz hozzád, / Ez tölti be életemet. // Emléke kisér álmomban is, / Ennek reménye ébreszt fel, / Ezt keresem bárhol járok, /Mindig velem, előttem van. // Óh, azért ne vond meg tőlem, / Ne forditsd el tekinteted. / Nem kivánok, nem remélek / Boldogságot ennél többet!

Tóth József családja, leszármazottai 1962 óta, a közönség és Júlia életének kutatói 2015 óta tudják: Petőfi halhatatlan kedvese kétszer volt szerelmes életében. És úgy búcsúzott örökre az élettől, harminckilenc évesen, hogy tudta, van igaz párja.

Szendrey Júlia és Tóth József négy évvel az asszomy halála előtt

Hiszem, hogy százötven év után velem együtt sokan úgy gondolják, egy minden részletében szerencsétlen asszonyi sors ritka vigasza, hogy így történt.