Egy ételem, egy halálom
Az Elsőként lakhatás pályázat célja hajléktalan emberek társadalmi és munkaerő-piaci integrációját segítő programok támogatása és az utcán élő hajléktalan személyek társadalmi visszailleszkedésének, foglalkoztathatóságának elősegítése, sikeres munkaerő-piaci integrációjának megalapozása / VEKOP–7.1.5–16.
A felhívás feltételeinek megfelelő projektek 30–100 millió Ft vissza nem térítendő támogatásban részesülnek. Benyújtási határidő: 2019. november 15.
(pafi_nyomán)
Kettőkor a Blahán! Hétköznapi megállapodás, amely minden pesti számára ismerős, hiszen ki ne találkozott, gyülekezett volna már ott, ha belvárosi teendői arrafelé szólították. A díszlet a régi: a koszlott szökőkútba több generáció beletojt az idők folyamán – már ami a városi galambokat illeti. A Corvin Áruház azért hiányzik kicsit… Nosztalgikus hangból is akad valamennyicske, a többség viszont megelégedne a régi-újjal, az ígért felújítás után. A csoportot ezúttal mégsem a pucc érdekli, sokkal inkább a hétköznapok hétköznapja: az utca és emberei.
Sétánk célja kreatívan megmutatni Budapest olyan oldalát, melyet naponta látunk, mégsem veszünk észre. Látjuk, de nem gondoljuk, hogy a hajléktalan emberek otthonában járunk, ahol a járda a padló, a közterek tárgyai egyesek bútorai, és az ég a plafon – ahol nem működik a fűtés, nincs igazi fürdőszoba, s ahol a túlélés mindennapi feladat. A túra célja a gondolkodtatás, egyben beszámoló a szociális munkások tapasztalatairól…
Komolyodik a hangulat, a tapasztaltabb sétálók tudják, ezúttal nem a kellem, hanem a szellem juthat táplálékhoz – vagy ki tudja, pontosan mihez. Az északnyugat felől betörő hidegfront közelebb húzza egymáshoz a hallgatóságot, az érthetőséget a gördeszkás lánycsoport edzése sem segíti.
Menjünk hát le az aluljáróba, ahol egy rejtett, de különleges emléktábla található. A Blaha a mai napig emblematikus hely; 1989 decemberében figyelemfelkeltő ülősztrájkot tartottak odalent. Az lehetett az első demonstráció, és akkor került be a köztudatba a hajléktalanság témája. A Kádár-rendszerben illegálisan segítették a fedél nélküli embereket, a rendszerváltáskor viszont tömegesen előkerültek. Kérem, vigyázzatok értékeitekre…
Álmodik a nyomor… A sétálók figyelmesen olvassák a falitáblára vésett versrészletet. Ah, Ady… S a folytatás: Kicsit több bért, egy jó tál ételt, Foltatlan ruhát, tisztességet… Most ugyan nincsenek túl sokan a pályán, mert 2010-ben tizennégy aluljáróból kitiltották a hajléktalanokat. A lakosoknak is csak egy élete van… Rövidke vita lakul ki, mi a fontosabb: a város- vagy az emberimázs, a részleteket a közben hajlékossá vált idegenvezető meséli tovább.
Egykori hajléktalanként tudom, milyen kényelmetlen tud lenni egy parki pad, pláne, amióta karfákat szereltek rájuk. Panaszkodhatunk, de milyen eredménnyel? Közvetlen segítséget az Aurórában, a Kürt utcában, a Vajdahunyadban, a 32-esek terén található szállókban kaphatnak a rászorulók. Péntekenként a Blahán „rendel” az utcajogász csoport, hozzájuk lehet fordulni a bajos ügyekkel. Tudjátok-e, hány szociális bérlakás található Budapesten?
Néhányan becsléssel próbálkoznak, végül egy gyakorlati idejét töltő szociális munkás megnevezi a számot. Az összes lakóingatlan másfél százaléka, amellett félmillió lakás áll üresen… Üresen. Sok társasházban örülnének, ha albérlő helyett a csönd lenne a szomszédjuk… Érkezik a következő kérdés. Mit gondoltok, Magyarországon hány hajléktalan él? Ezúttal nem késik a válasz. Húsz-harmincezer… A rejtőzködő életmód miatt ez inkább becslés, mint pontos adat. Mindenesetre Budapesten tizenhárom-tizenötezer…
Tapasztalat, hogy, aki tartósan kint él, az nem fog szállóra menni, s a szociális bérlakásokba költözők sem fognak egyik napról a másikra teljes életet élni. A kiilleszkedő emberek csak akkor találnak vissza, ha nem őket helyezik át, hanem a szociális munkásokat telepítik köréjük. Megtanítják nekik, hogyan kell rendszeresen élni, önmagukról gondoskodni, csekket befizetni, s idővel a segítő leválik. Egyelőre évi öt-tíz család élhet a lehetőséggel…
Ott vannak a Petyáék is… Példák sorát dobják a közösbe, s kiderül, szinte mindenkinek megvan a maga segítettje, akit csak úgy, és csak annyira tud támogatni, amennyire az hagyja.
Nálunk Kőbányán, a Terebesi erőben többen kunyhóban éltek, de az önkormányzat kitelepítette őket. Elhelyezésükről gondoskodtak, munkát is adtak nekik, de kérdés, megszokják-e a rendszerességet az életükben…
A beszélő ezúttal Józsi, kigyógyult hajléktalan, aki a kilencedik kerületből érkezett; rendezett, tiszta ruhában, középmárkás edzőcipőben, csinosra nyírt szakállka mögött az elmúlt évek szomorúsága. A reményteljes jelenről és a sikeres jövőről mesél, a múltról senki sem meri kérdezni. A sétálók megismerhetik a modellt: egy nő először újságot árult, a jó magaviseletéért lakáshoz jutott, és adófizető állampolgár vált belőle. A vele élő férfi viszont visszakerült az utcára. Azóta sem találkoztak…
Na, de haladjunk tovább, a Kéthly Anna tér azért figyelemreméltó, mert itt olyan padok találhatók, amelyeken nincs középen karfa. Elmondanám, hogy a karfa-megoldás hosszas kísérletezés után alakult ki. Először tüskéket, szögeket szereltek a padokra, de botrány lett belőle, és a hajléktalanok pár napon belül leszerelték őket. A kerítés tetején a lándzsák viszont megmaradtak. A park nyolc órakor zár…
Nyáron kilenckor… A tájékozottabbak az apróbb engedménynek is képesek örülni, és szívesen vették, hogy a múlt ősszel, ha csak pár héten át is, egy fedél nélküli gitáros szórakozatta a hetedik kerület zene-érzékeny lakosságát. Mindenkinek megvan a maga szívügye… A másik, egykori hajléktalan túravezető veszi át a szót.
Az én kedvencem a Nyár utcai Kaszinó volt. A húszas években egyébként tényleg kaszinóként működött. A mi időnkben néhány festő ismerős műteremnek használta, aztán összeszedték a hajléktalan képzőművészeket is, hadd alkossanak kedvükre. Én magam hat-nyolc társammal éltem itt. Piacra jártunk, főztünk, kiállításokat, koncerteket szerveztünk, délutánonként gyerekek jöttek játszani, aki rászorult, azt korrepetáltuk matekból, biológiából, kinek mi volt a gyengéje. Két évig tartott. Egyszer utcabált akartunk rendezni, de olyan magas volt a területfoglalási díj, hogy inkább tüntetésként jegyeztettük be…
Azon én is ott voltam! Olyan paprikás krumplit… Szinte a levegőben terjeng a nyílt tűzön piruló hagyma illata, hallani, amint a bográcstűz alatt megreccsennek a fahasábok. A sétálók kedvtelve körülülnek a játszótéri székeken, de a szociális munkások nem szórakoztatni jöttek.
Sokan azt mondják, a hajléktalan lusta, igénytelen, és nem akar dolgozni. Meg kell nézni, itt a Klauzál téri piacon mennyien vállalnak közülük alkalmi munkát! Rakodást, takarítást, kertészkedést bíznak rájuk; vállalkozók, magánemberek egyaránt foglalkoztatják őket; ők így segítenek…
Cserébe összepiszkítják a parkot… Negatív élmény is keveredik a szóbeszédbe, miután feltárulkozik az utcai életmód egyik legnehezebb problémája: az anyagcsere. Sajnos alig akadnak ingyenes illemhelyek… Papír meg aztán pláne nincs… Szerencsére a Klauzál téri vécét visszaállították, és bárki igénybe veheti. Ami nemcsak a fedéltelenek részére segítség…
Párizsban is mondták egy időben, hogy pisiszagú város, mert hogy a turista sem kivétel a biológia törvényei alól. Megoldás például a gyorsétterem, van amelyik csak úgy kapott működési engedélyt, ha ingyenesen használható a toalettje. Budapesten?
Inkább Párizsban… De most már itt is egységesen száz forint a tarifa… A menet, mielőtt kikanyarodna a francia mintára alkotott Nagykörútra, a Kürt utcai „Fürdő” felé veszi az irányt.
Az épület ezernyolcszáznyolcvanban valóban fürdőháznak épült, kilencvenhattól lett melegedő, majd közösségi hely. Hajnali öt órakor kezdődik a reggeliosztás, kilenctől adminisztrációs lehetőség, Internet, ügyfélszolgálat…
A sétálók körbenéznek az életteli falak között, valódi menedék ez annak, aki akarja, néhányan kintről bezúdulnak, szinte elállják az ajtót.
Maguk is jó helyre tértek be, mondhatom! Aztán nehogy minden jót kívánjanak! Miért? Mert eleve minden jó…