Publicisztika

BUDAPEST polgárai, ha valaki megkérdezné őket, miről híres a Bródy Sándor utca, alighanem egy emberként vágnák rá, hogy a Rádióról. Maholnap száz éve, hogy a magyar nyelvű rádióadásokat a Nemzeti Múzeum mögötti épületből kezdték sugározni, így nemzedékek nőttek föl úgy, hogy a stúdiók, a szerkesztőségek és az irodák e háztömbnyi épületdzsungelből töltötték meg hangokkal az étert a nap legalább húsz órájában. A Rádió örökre hozzánőtt a józsefvárosi palotákhoz, és ezen az a tény sem változtat, hogy a kormány évekkel ezelőtt kivezényelte az intézményt az óbudai hőerőmű tőszomszédságába, a közmédia Kunigunda utcai bázisára.

Egy kormánynak persze szíve joga dönteni az állami intézmények helyszínéről. Más kérdés, hogy bizonyos esetekben az észszerűsítés a legdrágább dolog. Jó példa erre a Szabadság téri egykori tőzsdepalota, amelyet sok évtizedes munkával olyan sikeresen szabtak át tévéépületté, hogy a jelek szerint még jó darabig ígéret marad a szállodásítása. A reménybeli befektetők először nagyon megörülnek a pompás Alpár-remeknek – aztán megtapasztalják, hogy a vasbeton stúdióbunkerekben, a telekábelezett terekben, irodákká szabdalt folyosókon a legeslegjobban mégiscsak egy televízió volna működtethető.

Ami pontosan igaz a Rádióra is. Mi mást lehet igazán jól csinálni a Nobel-díjas Békésy György által tervezett 6-os stúdióban vagy az Esterházy-palota Márványtermében, mint nagyzenekari koncerteket rögzíteni? Mire jó a Stúdiópalota, ha nem műsorok készítésére? A Pagoda a magyar kultúrtörténet része, vétek lenne elbontani – de mire szolgáljon, ha már nem lehet a Rádió forgalmas váróterme?

Az elképzelés mindazonáltal logikus – ugyanez a gondolatmenet köszön vissza a mindenkori „kormányzati negyed” koncepciókban. Adott egy értékes és a kívülálló szemében pazarlóan tágas ingatlanállomány, sok átfedő funkcióval, nosza, költöztessük ezeket egy helyre, nyesegessük le a burjánzásokat, és milyen jó lesz, a végén marad egy csokor drága, belvárosi ingatlanunk. A kérdés csak, hogy aztán mit kezdjünk velük. Márpedig a lassan egy évtizede zajló ötletelésnél semmi sem mutatja jobban, milyen nehéz erre a jó választ megtalálni.

A Rádió épületeit először az Országos Széchényi Könyvtárnak ígérték oda, mondván, úgyis innen, a közelből indult, ez afféle hagyományőrzés is. Különösebb magyarázat nélkül pattant át aztán a labda a Nemzeti Múzeumhoz, amelynek vezetése pontosan két hónapot kapott, hogy a semmiből varázsoljon elő egy kiérlelt koncepciót, mire használná az ölébe hulló, jelenlegi épületénél is nagyobb ingatlantömeget. Hogy mi következett ezután, azt soha senki nem kötötte a nyilvánosság orrára, de tény, hogy két évvel később, a 2018-as választás előtti napokban már arról határozott a kormány, hogy „a széttagoltság megszüntetése érdekében” a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek ajándékozza a Rádió területét. Ezt erősítette meg idén tavasszal egy újabb kormánydöntés.

A Rádió épületeinek sorsáról való gondolkodást sokféleképpen el lehetett volna kezdeni. Ha már mindenáron ki kellett onnan költöztetni a műsorkészítőket, valószínűleg az lett volna az üdvös megközelítés, hogy mi az a funkció, amely a leginkább illik az ikonikus, a magyar történelemtől elválaszthatatlan – gondoljunk csak 1956 képi megjelenésére – helyszínhez. S ha az ötletelő innen a dolgok rendje szerint eljut a kulturális hasznosításig, akkor végigvehette volna mindazokat az intézményeket, amelyek most igen drágán, nagy tiltakozást kiváltva épp a Városligetben rendeltettek új otthonhoz jutni.

Nem mintha a Pázmány egyetem nem volna méltó a hely szellemiségéhez, és az is tény, hogy egyéb karai már belakták a környező utcákat. De az mégiscsak a tulajdonos katolikus egyház döntése volt negyedszázaddal ezelőtt, hogy a nagy üggyel-bajjal megközelíthető Piliscsabán építi fel bölcsészettudományi kampuszát. Most, hogy a napnál világosabb lett a hibás helyválasztás, éppen egy páratlan értékű állami ajándékkal kell orvosolni az intézményi széttagoltságot?

A kérdés költői, hiszen az elmúlt években számos példa igazolta, hogy a kormány igen bőkezű, ha az egyházak gondjait állami tulajdonú ingatlanokkal kell megoldania. 2017 óta még parlamenti jóváhagyás sem kell az átadáshoz, sőt az egyházak akár ki is igényelhetik a nekik tetsző darabokat. Így kapták meg például a reformátusok a volt BÁV-székházat és a Károlyi–Csekonics palotát a Károli egyetem bővítésére, így jutott hozzá egy Múzeum utcai épülethez a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus, és így lett gazdája az EMIH a volt Baross utcai pártháznak és a képviselők egykori menzájának a Palatinus házakban.

Ha jó gazdaként felújítják, megóvják, méltón hasznosítják az egyházak a gondjaikra bízott épületeket, természetesen a volt tulajdonosoknak, azaz az állampolgároknak sem lehet ez ellen kifogásuk. Az a kérdés viszont minden ilyen ajándékozáskor föltehető, hogy e jelentős múltú, nagy értékű, kiemelt történeti és kulturális fontossággal bíró helyszínek sorsa eldöntésekor miért nem jut soha szóhoz a városszövet virtuális gazdája is, BUDAPEST