Kilátás mandolinnal
Több mint kilencven éve készült az a festmény, amelynek nyomán elindultunk egy újlipótvárosi műterembe, hogy megismerjük a művészlakás történetét. A Kieselbach Galéria tavaly őszi árverésén Vörös Géza Műtermi csendélet című festménye árrekordot döntött: az érte folyó licitálás tizennégymillió forintról indulva harmincmillióig emelkedett, ezzel a mandolinos csendélet lett a festő legdrágább munkája.
A kép egy műtermi kompozíció: nyers faasztalon pengetős hangszerek, gyümölcsök, korsók és vázák láthatók. Az egyik korsóban a művész két pipája, a másikban ecsetek. A háttérben az asztalra helyezett rajztáblán egy hölgy portrévázlata, valószínűleg a művész felesége. Mindez közvetlenül a műteremablakhoz helyezve. A kép jobb oldalán feltűnik az ablak is, amelyen át kiláthatunk az utcára. Kissé fölülről pillantjuk meg a szemben lévő ház sarokerkélyét, alatta némi zöld lombot és egy darabka hullámzó, kék vízfelületet. „Minden bizonnyal a Dunát látjuk, egy újlipótvárosi bérház legfelső emeletéről – ugyanis Vörös Géza műterme az Újpesti rakpart 6-os számú bérházának tetőtérében volt” – segít megfejteni a helyszínt az árverési katalógus.
Vörös Géza: Műtermi csendélet
Párizs hatása
A kép 1927 és 1929 között készült, Vörös Géza (1897–1957) 1927-es első párizsi útját követően. Párizsi tartózkodása alatt többek közt Kees van Dongen, Foujitae és Matisse műtermét látogatta. „Noha kezdettől fogva szűkebb környezetéből merített témákat, – főleg feleségéről, Annáról és sógornőjéről készült – női portrékat és aktokat, önarcképeket, enteriőröket, csendéleteket, utcaképeket festett, a Párizsban eltöltött idő aztán véglegesen megerősítette törekvéseiben. Nagy példaképe Maurice Utrillo volt, Párizs utcáinak leghitelesebb festője” – írja Vörös művészetéről Muladi Brigitta. „Korai munkáin éppen ezért fedezhető fel az École de Paris festőinek tudatosan alkalmazott könnyed, színes, érzéki stílusa.” A mandolinos csendéleten is.
A festmény történetét néhány publikált adattal nagy vonalakban követhetjük: 1937-ben mint díszletkép szerepelt az Úrilány szobát keres című filmben, majd a kilencvenes években a Kieselbach-gyűjteményről szóló albumban került ismét nyilvánosság elé. A Haas Galéria 2004-es Vörös Géza emlékkiállításán is látható volt.
Az Újpesti rakpart 6. a Palatinus házak egyike. Az 1911-körül épült bérpalota tetőtéri műtermében feltehetően nem Vörös Géza volt az első, de korábbi művészlakóknak nem találtuk nyomát. 1928 körül, tehát éppen első párizsi útjáról való hazatérte, a mandolinos csendélet festése idején költözhetett ide. Közel húsz évet élt a rakparti lakásban.
Festőművész modellt keres
Itteni éveinek egyik apró lenyomata egy 1938 januárjában megjelent hirdetés, mely szerint a fenti címen „modellt keres festőművész”. Vörös Géza számos aktot festett, s ezek olykor a műtermi környezetből is sokat megmutatnak. A művész egyik leglátványosabb munkája az 1930-ban készült Akt műteremben című alkotás, amely szintén szerepelt egy 2017-es Kieselbach-árverésen. Ennek a kompozíciónak a háttere – mint a katalógus írja – „a festő műtermét, az Újpesti rakpart 6-os számú bérház tetőtéri lakásának napfénytől ragyogó, osztott üvegablakos szobáját ábrázolja”. Egy régi újsághírből, a Magyar Nemzet 1945. június 14-i számából megtudjuk, hogy ezt a „napfénytől ragyogó” lakást csendéletek és aktok hátterét, Vörös Géza Újpesti rakpart 5. (?) szám alatti műtermét az ostrom alatt bombatalálat érte. A felújítás után feltehetően némileg megváltozott a helyiség karaktere, például a hatalmas ablak, amelynek felső mezői korábban szögben dőltek. Ekkor valószínűleg egészen a tetejéig függőlegesre igazították (vagy a legfelső, dőlő részét elfalazták). A jelenlegi tulajdonos szerint, amikor néhány éve megvette a lakást, abban végig függőleges állású, régi műteremablakot talált.
Vörös Géza szerencsésen átvészelte a háború éveit. A német megszállás előtti napokban, 1944 márciusában rendezte élete egyik legjelentősebb kiállítását az Erzsébet körúti Alkotás Művészházban. Néhány nappal utána behívták munkaszolgálatra. Nem tudjuk, hogy a háború után még visszatért-e a rakparti műterembe, de 1950-ben már Basilides Barnát említi e címen a telefonkönyv. A híres Basilides művészcsalád egyik festő tagját.
Basilides Barna (1903–1967) a trianoni országcsonkítás után a Felvidékről fiatalon került Budapestre, és itt iratkozott be (hadi, majd iparművészeti tanulmányok után) a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Bosznay István és Rudnay Gyula tanítványa volt, s ahol Sándor bátyja is tanult. Mesterei azonban nem hatottak stílusára, Basilides rendkívül egyénien festett.
Kilátás a műteremablakból
Tisztult csúcsok világa
„Költői szimbolizmus beszél finom lírájú, díszítményes képeiből. Majd mind allegória (…). Dekoratív ösztöne magyarázza műveinek kifinomult stilizáltságát gyengéden hullámzó kontúrjaival, japános, halk színakkordjaival.” – írja róla Pipics Zoltán a 100 magyar festő című kötetben. Stilizáló attitűdje, biblikus ihletettségű és allegorikus témái a római iskola alkotóihoz közelítik, de ez a stilizáló látásmód teszi sikeres gobelintervezővé is. E téren legjelentősebb sikere, hogy 1935-ben meghívták a genfi Népszövetségi Palota gobelinjeinek tervezésére. Basilides Barna a második világháborúban mint katona szovjet hadifogságba került, Tbiliszibe. Az egykor atléta termetű, erős férfi a negyvenes évek második felében tért haza, ötven kilósra fogyva, tífuszban szenvedve. Itthon az új hatalommal nem alakult jól a viszonya. Unokahúga, Basilides Aliz szóbeli közlése szerint Dózsa kompozíciója bemutatójára meghívta a műtermébe Veres Pétert, aki azonban nem jött el. Basilides megsértődött és többé nem tett gesztusokat a hatalom felé. Tulajdonképpen önként vonult háttérbe, s az Artex külkereskedelmi vállalatnak dolgozva leginkább külföldi értékesítésre festette japános hangulatú képeit. Megfogadta, hogy amíg a megszállók Magyarországon vannak, nem vágja le a szakállát. Nem volt azonban megkeseredett ember, és benne is – mint a család több tagjában – volt színészi véna, társaságban szeretett szerepelni, fantasztikus humora volt. Itt jegyezzük meg, hogy mind a négy fiútestvére a művészetnek szentelte magát. Sándor bátyja szintén festő, Ábris filmrendező, Zoltán és a fiatalon meghalt Iván pedig színész. Nagynénjük, Basilides Mária a huszadik század első felének egyik legnagyobb magyar operaénekesnője volt.
De térjünk vissza a műterembe! Itt kereste fel Basilides Barnát 1964-ben Zolnay László. „Különös álomvilágba – festői szépségek művészi valóság-világába – lépek, amikor lifttel távolodva a földtől s közelítve a felhőket, Basilides Barna birodalmába érkezem. Különös látvány és szféra ennek a Duna-parti műteremnek fényes, napsugaras, derűs világa, 1964-ben. Erkölcsi, művészi tisztasággal telített éterikus atmoszféra. Tisztult csúcsok világa ez, a város koromfüggönye felett. Basilides vásznai – a régebbiek s az újabbak egyaránt – valami különös, ma kissé szokatlan tisztaságot árasztanak. Ugyanezt árasztja maga a művész, élettársa, otthonuk.” – írja a Művészet című folyóiratban megjelent riportjában Zolnay.
Basilides Barna: Nálunk a hatodik emeleten
Nálunk a hatodikon
Viszontlátjuk-e ezt az éteri műteremhangulatot festményein? Mivel nála ritka a csendélet és az akt – amelyek tipikusan enteriőrtémák –, így ritkán van alkalma megörökíteni lakása részleteit. Az egyik külföldi aukciós oldalon mégis találunk egy képet A művész és modellje címmel, amely feltehetően itt készült a műteremben. A szoba halványzöld falain fölismerhetők a jellegzetes Basilides-festmények, s a boltíves átjáró, amely ismerős a Vörös Géza aktról is. Feltűnnek a talán családi örökségből való, szép antik ülőbútorok.
Két másik képet is találtunk a művész közvetlen környezetéről, de nem a műteremről, hanem a bérház hatodik emeleti gangjáról. Az egyik Nálunk a hatodik emeleten címmel szerepelt néhány éve Kieselbachnál, a másik a székesfehérvári Deák Gyűjtemény része. A két kép kiegészíti egymást: a gang bal, illetve jobb oldala látható rajtuk a szemben lévő körfolyosóról nézve, mindenféle eszményítés nélkül. Látszik a kéményekkel, padláskijárókkal, létrákkal és antennákkal telezsúfolt tető rozzant összevisszasága is. De a szinte függőkertet alkotó sok zöld szobanövény is a műterem ajtaja előtt, a bérházfolyosón. Az ábrázolás realizmusa kissé idegen Basilidestől. E két kép a mester kifinomult remekeihez képest könnyed akvarell-gyakorlatnak tűnik.
Basilides Barna halála után felesége, Platthy Ella özvegyi jogon élete végéig tovább lakhatott a műteremlakásban. Mivel gyermekük nem volt, idős korára a szomszédok segítségére szorult. Egyikük egészen haláláig ápolta, aki a hagyatékot is megörökölte. A lakás a rendszerváltás után, sok más műteremhez hasonlóan kikerült az állami műteremvagyonból. Jelenlegi tulajdonosai magántulajdonból vásárolták néhány éve és korszerű lakássá alakították.
A festményeken látható lakásrészletek már nem ismerhetők fel. A régi műteremablak helyére is modern, új darab került. Kinézve rajta visszaköszön Vörös Géza mandolinos csendéletén megfestett sarokerkély a szembeni házon. Le is fényképezhetem. A mostani tulajdonosok nem képzőművészek, de mint beszélgetésünkből kiderül, lesz azért, aki tovább éltesse e helyen a nagy képíró elődök szellemét. Nagyfiuk, Hönigh Huba, aki a Kisképzőn éppen festőnek tanul.