Publicisztika
BUDAPEST egy nagy nemzetközi kísérlet helyszíne volt szeptember végén. Az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA a magyar fővárosban próbálta ki, valóban veszélyes-e a mai járványos időkben, ha egy hatvanezer fős stadionban húszezer ember egyszerre szurkol a csapatának énekelve, kiabálva.
A kísérlet értelmére legfeljebb az vet némi árnyékot, hogy a szövetség a meccset megelőzően egyetlen olyan kérdésre sem volt hajlandó válaszolni, mely azt firtatta: mégis, hogyan fogják utólag ellenőrizni, fertőzött-e a vírus, vagy ha a drukkerek nem is, ő legalább fegyelmezetten üldögélt minden harmadik széken. Úgyhogy azt gyanítjuk, nem a biztonságos meccsrendezést, hanem valójában a Puskás Arénát próbálták ki két európai sztárcsapat részvételével azon a szeptemberi estén. Elvégre mégiscsak méltatlan, hogy egy éve üresen áll, mintha csak a permanens éjszakai kivilágítás kedvéért invesztált volna az állam 190 milliárd forintot a roppant futballstadionba.
Volt persze két nagy tanulsága ennek az estének. Az egyik, hogy a sokak által veszélyes emberkísérletnek titulált mérkőzés előtt Karácsony Gergely főpolgármester kijelentette: ha volna ilyen hatásköre, ő bizony megtiltaná, hogy nézők jelenlétében játsszák le a meccset. Amiből az a szomorú következtetés adódik, hogy a majd’ kétmilliós magyar főváros első emberének nincs arra semmiféle eszköze, hogy megelőzze egy olyan helyzet kialakulását, amelyet ő közegészségügyi szempontból veszélyesnek ítél meg. Kérdés tehát, miféle jogosítványai maradtak egyáltalán, ha már egy városbeli stadiont sem zárathat le, ha úgy tartja helyesnek.
A másik nagy tanulság pedig az, hogy ha a fene fenét eszik is, Budapest olimpiát fog rendezni. Lehet, hogy nem egy nagyot, ötkarikás zászlóval, mert a szabályok szerint a rendező városoknak kell pályázniuk a nagy lehetőségre, és ezt most nem könnyű Karácsony Gergelyről elképzelni, bármit ajánljon is cserébe a kormány. De sok kicsit igenis fog, különféle Európa- és világbajnokságok formájában, így aztán itt állandóan futballozva, kézilabdázva, úszva, futva, ugorva és evezve lesz, annak ellenére, hogy 2017 első heteiben 266 ezer 151 budapesti igazolta aláírásával: ő semmiféle olimpiát nem szeretne.
Az ötkarikás álom persze régóta kísért Budapesten. Az 1920-as budapesti olimpiát azonban meghiúsította a vesztes háború, a továbbiakat pedig az a pőre tény, hogy a városban egyszerűen nem álltak rendelkezésre a megfelelő sportlétesítmények. Miközben újabb és újabb dátumokra pályáztunk, véget nem érő vita zajlott arról, hol épüljön majd meg a pompás olimpiai stadion: a Margitsziget, az óbudai Aranyhegy és Lágymányos vetélkedett egymással, s mire az utóbbi végre győzött, már tragikus végkifejletéhez ért az újabb háború. A stadion pedig 1953-ra a Keleti pályaudvar tőszomszédságában, az egykori lóversenytéren épült meg.
A sport iránt a végletekig elkötelezett Orbán-kormányok bizonyára úgy okoskodnak: az olimpia-rendezés a világ és az ország jelenlegi helyzetében egy felettébb sok ismeretlenes egyenlet, de azon ne múljon, hogy nincs meg a magyar fővárosban a megfelelő infrastruktúra. Ennek köszönhető, hogy minden másnál jobban, sőt minden más rovására szaporodnak Budapesten a sportlétesítmények, ráadásul úgy, hogy szükségszerűségükről, helyükről, megjelenésükről még csak ki sem kell kérni a főváros véleményét. Úgynevezett kiemelt kormányzati beruházással sportcélú enklávék sora épült és épül városszerte: a klubcsapatok futballstadionjai mellett elkészült a Duna Aréna és a Puskás Aréna, építik a húszezer fős kézilabdacsarnokot, kezdésre vár a Ferencvárosban az atlétikai stadion beruházása, miközben tervezik az új velodromot, a dunai evezős központot és a volt Nagyvásártelep környékén a 8500 fős „diákvárost” – nehéz ennek hallatán nem egy olimpiai falura gondolni…
Hogy mibe kerül mindez? A legpontosabb válasz az, hogy fogalmunk sincs. A Duna Aréna beruházás 8 milliárdról indult, 43-nál ért véget, nem beszélve arról, hogy a látványterveken szereplő légies tünemény végül egy kültelki parkolóháznak adta át a helyét. A Puskás Aréna számlálója 150 milliárd helyett 190-nél állt le, aminek fényében csak találgathatjuk, mennyibe fog kerülni mondjuk a 78 milliárdos kézilabdacsarnok. És most ne a Lánchíd 6 milliárdjához mérjük ezeket az összegeket, hanem például ahhoz, hogy 80 milliárdért lehetne levinni a föld alá a Nemzeti Színház előtt végigcsattogó HÉV-et, és ez a beruházás már a színház húsz évvel ezelőtti felépítésének is a feltétele volt.
Ha örülnek is – egyes – budapestiek ezeknek az építményeknek, az egészen biztos, hogy szívesen elmondanák róluk a véleményüket, odatoldanák a saját kívánságlistájukat. Mint történt ez az atlétikai stadion esetében, amikor kiderült: a 150 milliárdos újabb aréna helyett a ferencvárosiak inkább szabadidőparkot, görkoripályát, futókört, strandot, fitnesszparkot, mászófalat, óvodát szeretnének. A kormány válasza egyelőre egy ködös ígéret. A megvalósítás fogja megmutatni, főváros-e vagy csak legyőzendő ellenfél a szemükben BUDAPEST