Publicisztika

BUDAPEST jelképe mindig a Lánchíd volt, de soha olyan jól, olyan pontosan nem szimbolizálta a fővárost, mint manapság. Ha a Dunába még nem omlik is, annak valós a veszélye, hogy a vészes állapotromlás és a felújítás körüli méltatlan huzavona miatt le kell zárni, ki tudja, mennyi időre. És bizony hasonló helyzetben van maga Budapest is: csődbe talán nem jut, de ha ilyen ütemben folytatódik a pénz elvonása a főváros önkormányzatától, összeomolhat minden, amit az októberben megválasztott új városvezetés eltervezett.

Ha messziről nézzük és hunyorítva, persze igazat adhatunk a kormánynak. Tiéd a híd, magadnak építed, nekem megvan a magam baja a járvánnyal és a nyomában járó válsággal – mondhatja a fővárosnak –, és ha így szemléljük, valóban nem olyan kevés pénz az a hatmilliárd forint, amit az állami költségvetés beletenne a Lánchíd felújításába. A teljes summa negyede, talán harmada, attól függően, hogy egy füst alatt az Alagutat és a rakparti villamos aluljáróját is helyrehoznánk-e, vagy inkább egy évtizeden át barkácsolnánk folyton valamit a város közepén.

A gond nem is ott van, hogy mire nincs pénze az államnak, hanem azzal, hogy közben mire van. Nyugodjanak meg, nem kezdünk most stadionozni – habár megérne egy misét, hogy miközben a járványra hivatkozva sorra vonták el az önkormányzatok forrásait, addig a sportberuházások visszafogása szóba sem került –, viszont akad néhány olyan kezdeményezés Budapesten, amely igenis párhuzamba állítható a rozsdásodó-omladozó Lánchíddal.

Egyre nő például azoknak a kiemelt fontosságú, Széchenyi hídjához foghatóan jelképértékű helyszíneknek a száma, amelyek habár Budapest integráns részét képezik, hivatalosan már kívül kerültek a főváros fennhatóságán. A sor a Városligettel kezdődött, itt találta meg a kormány azt a módszert, amellyel egyszerűen véget lehet vetni bármilyen vitának. Nincs szükség érvekre, számításokra, felmérésekre és meggyőzésre, elég azt mondani, hogy ez itt egy állami enklávé, ne üsd bele az orrodat. És ami egyszer eldöntetett, annak úgy is kell lennie; lásd a sajátos megoldást, hogy még a járványban kapott különleges felhatalmazást is arra használta a parlamenti többség, hogy előrenyomuljon a Liget teleépítése felé.

Ennek dallamára aztán már bármit meg lehet csinálni. A nyár eleji hírek szerint például a Budapest törvény módosítása nyit utat afelé, hogy sem a volt királyi palota, sem a budai Vár, sem pedig a Citadella jövőjéhez ne legyen semmiféle köze Budapestnek. A Citadella például a magyar szabadságküzdelmek múzeumává lesz, miközben a kormányszóvivő ígérete szerint külsőleg-belsőleg megújul. Ami felettébb jó hír, legfeljebb az keseríti meg az ember szája ízét, hogy mindezt a kerületi-fővárosi hatóságok beleszólási esélye nélkül kapják „ajándékba” – a saját pénzükből – a városlakók, és a kormány még azt a felvetést is látványosan elengedi a füle mellett, hogy ez alkalommal nem kéne-e végre megvalósítani az eddig tucatnyi alkalommal tervbe vett, majd a napirendről mindig lepöckölt gellérthegyi drótkötélpályát.

De mindezen persze már nem csodálkozunk. Ugyanez a forgatókönyv vált valósággá a budai Várhegyen, ahol majd egy évtizede úgy építkezik tízmilliárdokért a kormány, mintha az Antarktisz szűz jegébe vágna kedve szerint való táborhelyet. Lovarda, Főőrség, miniszterelnöki irodakomplexum nőtt ki úgy a földből, hogy az egyszerűség kedvéért még a műemlékvédelmet is felszámolták, ne kötözködhessen a vasbetonból újraálmodott regényes múlt láttán senki. Most, hogy a Budapesti Történeti Múzeum egy jó nagy darabját bontják, és minden könyörgés ellenére visszacsicsásítják a Szentháromság téri egykori Pénzügyminisztériumot, már szinte a tiltakozó hangok is elhallgattak. Mégis, minek ágálni? Arra odafigyelt valaki, hogy az építész szakma legjava szokatlan egységben rimánkodott Virág Csaba pótolhatatlan várbeli alkotásáért, a modern magyar építészet ikonikus főművéért, az egykori villamos teherelosztóért?

A módszer immár gömbölyű és puhán gurul: amit az állam kinéz magának, azt egyszerűen elveszi a fővárostól, kérdésekre nem válaszol, józan szakmai hangokra nem hallgat, a költekezését finanszírozó állampolgárok véleményét meg sem hallja. Figyelemelterelésül pedig bizonyos szimbolikus ügyekben a kenyértörésig viszi a dolgot, egy-egy konfliktust olyan értelmetlen választásig egyszerűsítve, hogy „fel kell-e újítani a Lánchidat vagy sem”. Pedig a kormánynak is tudnia kell, hogy a kérdés sokkal inkább az, nem kéne-e kivételesen az ő szívének kedves projekteken, vagy akár az augusztus 20-i tűzijáték levegőbe lődözött hat és fél milliárdján megspórolni a szükséges pénzt.

Volna persze egy egyszerű megoldás: ha a kormány partnernek tekintené a fővárost, és ezeket a nem túl bonyolult kérdéseket, mint felnőtt a felnőttel, végigtárgyalná vele. Ennek azonban semmi jele. Marad a jelképek politikája, az erő, az üzengetés, a kétségbeesett védekezés. Az önmagában abszurd gesztus, hogy 2020-ban polgáraitól fog támogatást kalapozni a Lánchídra  BUDAPEST