A kosaras aranycsapat

Tudják, uraim, mik maguk?

Le szabad-e győzni a Szovjetunióit? – tették fel a kérdést a szurkolók negyven éven keresztül.
A férfi kosárlabdázók az 1955-ös budapesti Európa-bajnokságon legyőzték, aranyérmesek lettek.

A helyszín a Népstadion volt, a díszpáholy előtt állították össze a hajópadlós játékteret, a Népsport mindenkit megnyugtatott, hogy a 244×122 centis elemekből összeállított, vörösfenyőből készített, megnagyobbított pálya megfelelő kifutási lehetőséget ad a legnagyobb lendülettel rohanó játékosnak is. (Budapest máris megelőzte Moszkvát, mert két évvel korábban a Dinamo Stadionban még salakon játszottak.) A pálya két oldalán három-három oszlopot állítottak fel, ezekre szerelték fel a lámpákat, hogy esti mérkőzéseket is tudjanak rendezni, akár röplabdában, ökölvívásban, teniszben is.

A pesti buszokon, villamosokon hirdették a közelgő Európa-bajnokságot, és a mozikba is jutott a plakátokból. A MÁV 33 százalékos kedvezményt adott a vidékről csoportosan utazóknak. A posta interurbán vonalakat épített ki a külföldi tudósítóknak, és a helyszínre telepített postahivatalban feladott leveleket különleges bélyegzővel pecsételték le.

A belépőket elővételben is árusították, egy héttel a kezdés előtt kinyitották a Népstadion Vorosilov (Stefánia) úti pénztárait. A délelőtti mérkőzésekre négy forintért lehetett jegyet venni az ülő-, egy forintért az állóhelyekre, a délutáni és esti meccseket együtt 8-tól 14, illetve négy forintért láthatták a nézők.

Kapott egy hajópadlós játékteret – a népstadionihoz hasonló üvegpalánkkal, világítással – a Budapesti Műszaki Egyetem sportköre is, hogy azon is tarthassanak edzést a válogatottak. A pályát a klub kosárcsapatának játékosai társadalmi munkában állították össze az egyetem udvarán. Valószínűleg ennek a minőségére sem lehetett panasz, mert itt edzettek a szovjetek is.

A szervezésben példát kellett mutatni a Nyugatnak. „A nemzetközi sportvilágban már közismert – írta a sportlap –, hogy a béketábor országaiban kiválóan rendezik meg a nemzetközi sporteseményeket, üzleti szempontok nem rontják a versenyek arculatát, a rendetlenség, a szervezetlenség ismeretlen fogalom.” Némi kapitalista import azért belefért, az üvegpalánkokat Franciaországból hozták be. De a labdák magyarok voltak.

Az EB amolyan pályázati kiegészítő is volt, mert a torna alatt döntött a Nemzetközi Olimpiai Bizottság az 1960-as játékok színhelyéről. A megnyitón William Jones, a nemzetközi szövetség brit főtitkára gyakorolta is a gesztust: „Ez a stadion alkalmas arra, hogy itt lobogjon az olimpiai láng.” Nem lobogott, a rendezési jogot Róma kapta.

Kosárlabda-mérkőzést azóta sem rendeztek Magyarországon több tízezres nézősereg előtt. Itthon a válogatott nemzetközi sikerei ellenére sem volt még népszerű a sportág, és bár a férficsapat részt vett az 1936-os berlini olimpián is, a hazai szövetség csak 1942-ben alakult meg, az első kosárlabda-bizottság a Magyar Atlétikai Szövetségen belül jött létre 1925-ben.

A szurkoló azonban szurkolni akart, és ebben az sem akadályozta meg, hogy Európa-bajnokságon ismerkedett a játékkal. Az újságok szabálymagyarázattal adtak segítséget.

Az Eb-t két helyszínre tervezték, néhány selejtezőt a Sportcsarnokba vittek. Előfordult, hogy az időjárás is beleszólt a rendezésbe, a második napon akkora zápor zúdult a pályára, hogy a Svédország–Luxemburg mérkőzést a 14. perctől teremben kellett folytatni. (Ez volt az utolsó szabadtéri világverseny.)

A magyar válogatott nem volt esélytelen, két évvel korábban ezüstérmes lett a Szovjetunió mögött, ennek is köszönhető, hogy Budapest rendezhette az Eb-t. A sikertörténet ott, Moszkvában kezdődött, a játékosok meglepődve látták, hogy a nyolcas döntőben a szovjetek elleni mérkőzés (24:29) második félidejében a hazai csapat elbizonytalanodott, húzni kezdte az időt, tartotta a labdát, a második húsz perc eredménye 2:5 volt.

Greminger János, a csapat irányítója évtizedekkel később arról beszélt, hogy rengeteget dolgoztak, és mindig mindent halálosan komolyan csináltak: amikor az edzőtáborban éppen úsztak vagy mezítláb futballoztak, akkor azt is. „A pályán kívül sok mindenben nem értettünk egyet, de a mérkőzésen nem a játékos neve számított, csak az azonos mezszín. Pontosan tudtuk, hogy ki oldja meg jobban az adott feladatot, és csak ezt néztük.”

Greminger a pályán igazi parancsnok volt, mellette világklasszisok, köztük a biztos kezű Bánhegyi László, a kitűnően védekező Czinkán Tibor, a labdazsonglőr Simon János, a pontokat szóró Zsíros Tibor, a remek fizikumú Hódy László. Az edző, Páder János atlétából lett kosaras, pontosabban kosárlabdaedző. Mezőfi Tibor után csak a második legidősebb volt a társaságban – Janikának szólították –, az EB alatt töltötte be a 29. évét. Minden fellelhető szakkönyvet elolvasott, és embertelen mennyiségű munkát követelt. Reggel futás és gimnasztika, délelőtt és délután edzés, nemritkán két-három órás, vacsora után dobóedzés. Mindez hetekig, a válogatott az év felét a tatai edzőtáborban töltötte.

Az EB-n a csoportmérkőzések papírforma-győzelmei után a nyolcas döntő első fordulójában a csapat kikapott a csehszlovákoktól. A győztesek megtették azt az elvtársi szívességet, hogy utána megverték a Szovjetuniót is, de kikaptak a jugoszlávoktól és a lengyelektől, ezzel kiestek az első helyért folyó versenyből. Az aranyéremről a magyar–szovjet mérkőzés döntött. Az évek múltával a nézőszám negyvenezresre duzzadt (a Népsport tudósítása szerint harmincezren voltak a kezdéskor), a nagy téthez méltó csata folyt, az eredmény alakulásából az olvasható ki, hogy biztos hazai győzelemmel, a vége 82:68, tapsvihar. Még jó ideig kérdezgették Pádert: tényleg nem tiltották meg, hogy legyőzzék a Szovjetuniót?

Tényleg. Kutas István, aki a magyar sport szakmai irányítója volt, a csehszlovákok elleni meccs után az öltözőben a földbe döngölte a csapatot. Már a magázás is felért egy becsületsértéssel: „Tudják, uraim, mik maguk?”, hát még amikor meg is mondta, de azzal fejezte be, hogy „a csehek még kikapnak, ti megveritek az oroszokat, és Európa-bajnokok leszünk”.

Ahhoz, hogy a végszóban is igaza legyen, Románia ellen még kellett hozni a kötelezőt. Az eső miatt két órát csúszott a program, de a közönség kitartott a fél tizenkettőkor kezdődő eredményhirdetésig, a Himnuszig. A csapatkapitány Bogár Pál után egymást váltva néhány másodpercre valamennyi játékos fellépett az egyéni sportokra méretezett dobogó tetejére.

A közönség tombolt, a hivatalos ünneplés jóval visszafogottabb volt, sőt a Magyar Nemzet figyelmeztetett: „A sok dicséret közepette azonban ne feledkezzünk meg a dobások gyakori pontatlanságáról, a néha hiányzó higgadtságról és a sokszor üresen hagyott ellenfelek lefedezéséről. Már most el kell kezdeni ezeknek a hibáknak a kijavítását.”

Az aranyérmesek ötezer forint jutalmat kaptak, ebből a pénzből karácsonyra az Orion gyár új büszkeségéből, az AB 701-es táskarádióból hármat is vehettek volna – ha még hozzátesznek 550 forintot, akkor hálózati alapzattal.