Publicisztika

BUDAPEST kevéssé tehet róla, mégis a város szégyene, hogy milyen állapotban van immár egy évtizede az Iparművészeti Múzeum. Kezdetben még csak a pirogránit díszítőelemek potyogtak róla, aztán megindult az Üllői út felé a lanternának nevezett tetődísz. 2011-et írtunk, amikor a kupola csúcsáról a toronydaru leemelte a kerti pavilon nagyságú kerámiát, amely nélkül szinte kopasznak tűnik Lechner Ödön önmagában is műtárgynak számító csodapalotája. Akkor aligha gondolta volna bárki is: úgy ér véget az évtized, hogy meg sem kezdődik az épület rekonstrukciója.

Pedig ez történt, annak ellenére, hogy az első elképzelések szerint már 2017-re be kellett volna fejezni a felújítást. A tervek jó ideje készen vannak, sőt már módosultak is, amikor a kormány feladatul szabta, hogy kortárs épület helyett Lechner eredeti tervvázlatai szerint építsék meg a Hőgyes Endre utcai, korábban elspórolt szárnyat. A múzeum eközben három esztendeje zárva van, és immáron teljesen üres. Az a szóbeszéd, hogy egyetlen dolog indokolja a lázas semmittevést: egy olyan rekonstrukció, amely nemcsak eredeti szépségükben állítaná helyre a műemléki részeket, hanem használható közönségforgalmi és kiállítóterekkel is bővítené föld alatt és föld fölött a múzeumot, 30 milliárd forintnál is többe kerülne. Ami nagyjából hatoda a Puskás Stadion árának, de kétségkívül jelentős summa.

Mindebben csak az a meglepő, hogy ugyanaz az állam, amelyik a fogát szívva fogja kipengetni a szükséges összeget, hogy a magyar építészeti stílus, a lechneri szecesszió egyik csúcsteljesítménye ne omoljon rá az Üllői útra, közben látható lelkesedéssel szórja a pénzt olyan múzeumi projektekre, amelyek nélkül azért meg tudnának lenni a budapestiek. Papíron már 300 milliárdot költ az ország a városligeti múzeumnegyedre, amelynek felhúzását a kormány olyannyira fontosnak tartja, hogy kész az új Nemzeti Galéria telkét építési területként aszalni akár öt éven át, remélve, hogy 2024 után már nem köti majd ígérete, és végre építhet.

E hasábokon már többször megemlékeztünk erről az elátkozott múzeumnegyedről, az összes furcsaságával együtt. A kezdeti álmokban szereplő öt intézmény és a mai tervek listája alig van átfedésben, és az embernek néha van egy olyan érzése, hogy valahol, valakinek teljesen mindegy, mit épít, múzeumot, színházat vagy biodómot, csak sok betont lehessen beletenni és drága legyen a végeredmény.

A mérleg márpedig felettébb kedvezőtlen. Évek óta zárva van a Néprajzi Múzeum, és legalább kétszer fog költözni, míg végül elfoglalhatja a helyét a Felvonulási téren, abban a hatalmas tömbben, amelyről jó, ha tudjuk: csak töredéke ad majd otthont kiállításoknak, a többi közelebbről nem definiált közösségi funkciót lát majd el. Hipp-hopp eltűnt viszont a ligetből a Közlekedési Múzeum, ami legalább annyira hiányzik a felnőtteknek és a gyerekeknek, mint a Természettudományi Múzeum fog, amint kipenderítik a Ludovika épületéből. Ez utóbbi esetében legalább időlegesen győzött a józan ész: míg nincs hová hurcolkodni, nem kényszerítik őket pakolásra. A rossz nyelvek szerint épp azért, mert a sok elkapkodott költöztetés miatt már raktár sincsen elég.

Mindez annak fényében különösen megdöbbentő, hogy sokan emlékeznek: az egész Liget Projekt úgy kezdődött, hogy a Szépművészeti Múzeum földalatti kiegészítésére szánt pénzt odaadták a Várkert Bazárnak, noha a Hősök terén már ott álltak a markolók. A kármentésül kezdődött ötletelésből született ez az öngerjesztő építkezéssorozat, amelyből mintha szerencsétlen módon a legfontosabb szempont illant volna el: hogy milyen múzeumra volna igazán szüksége az országnak és a városnak, és annak hol lenne az ideális helye. Most fordítva ülünk a lovon. A kormány – pontosan nem megmagyarázott okokból – ki akarja tenni a Nemzeti Galériát a Várból, és percnyi időt sem pazarolva alternatív lehetőségekre (egy rozsdazóna rehabilitációja, valamely üres ingatlan használata), rámutatott a liget zöldjére: márpedig ott lesz. Aztán hozzávarrtak ehhez Zene Házát (az vajon mi, azon kívül, hogy „légies”?), régi formába gyömöszölt új színházat és lebontott, majd újraépítendő múzeumot, csak hogy kilegyen a nagyszabású projekt.

Hogy mindebből leginkább a múzeumok iránti minimális fogékonyság hiányzik, azt jól mutatja az építészeti gyűjtemény szomorú sorsa. A múzeumnegyed-terv első változatában az öt ligetbe kerülő intézmény közül az egyik éppen ez volt – sokat hallhattuk akkoriban, milyen fontos, hogy az építésztársadalom nemes versengésben mutassa meg, milyen otthont képzel el alkotásai történetének és dokumentumainak a XXI. században. Aztán amikor megszületett a győztes terv, jött a fanyalgás, hogy de hát ez egy kocka. Hogy a ház bizony egy kocka, s hogy a lényeg odabent rejlik, arra már a kutya nem figyelt. Ez a múzeum egyszerűen lekerült a napirendről, a feladatot pedig egy újabb hatalmas, romos ingatlanegyüttes kíséretében megkapta a Magyar Művészeti Akadémia. Azóta annak rendje és módja szerint nem is történt ott semmi.

Csak éppen még egy illúzióval szegényebb lett BUDAPEST