A gróf, a gróf…
Nem, nem fúlt a vízbe, ahogy a nóta mondja, de nincs jól, annyi bizonyos. Mintha hirtelen elvesztette volna a szeme világát, vagy legalábbis szemébe sütött volna a nap, ezért kell araszolva, bizonytalanul előre haladnia. A feladat korántsem könnyű, végül is egy (föld)gömb tetején kell egyensúlyoznia, miként a cirkuszi kutyák szokták, úgy.
Na, komolyodjunk.
A gróf, aki itt botorkál a tojáshéjon, Károlyi István, s a szobrászművész (Paulikovits Iván) a főrend életének azt a pillanatát próbálta bronzba önteni, amikor éppen megalapítja Ujpestet. (Gyűjtőknek: 1840, és ne vesszünk el a részletekben.) A gróf – mint látjuk – vakon bízik a tanácsadóiban (sajnálom, de ezt nem lehetett kihagyni), szinte menet közben alapít, mintegy mellékesen, lovaglóöltönyt visel, kardja a baljában, karjára hajtva a nagykabát – így indul az ember a dolgára a tizenkilencedik század közepén, különösen, ha jónéhány ezer hold föld birtokosa. Abból fog most felparcellázni néhányat, a káposztásmegyeri határban, maga sem sejtve még, hogy egy fél évszázad múlva Magyarország egyik legizgalmasabb városa, kelet Csikágója lesz belőle.
Valljuk be, nem egyszerű dolog képzőművészeti eszközökkel megragadni az alapítás pillanatát. Több emlékezetes kísérletről tudunk, ott van mindjárt Széchenyi István, Holló Barnabás domborművén, egyik kezében az alapítólevél, másik középre mutat, a vigyázó Ferenc utca sarka felé, ott lesz az Akadémia székháza, akárki meglátja. De Árpád vezér se megy a szomszédba egy kis honalapításért (vagyis éppen hogy a szomszédba megy, de ebbe a kérdésbe, hogy ki van és mikor otthon a Kárpát-medencében, ne vesszünk bele semmiképpen), ő meg lefelé mutat, a lova patája elé, ott van a Hősök tere, véreim, ott fogunk hont alapítani, de rögvest.
Már ezekből a példákból is látni, hogy az ember, ha szobor, úgy alapít (mindegy mit, hont, akadémiát, községet), hogy jobb kezét kinyújtva tartja maga elé, mintegy kijelöl és áldást oszt egyszerre. Ebbe a sorba illeszkedik Károlyi gróf is, etekintetben a szobrász vasaltan belesimul a kánonba. Másfelől viszont szakít a hagyományokkal, már ha a realisztikus ábrázolás a huszadik század legvégén – 1997-et írtunk, amikor a műalkotás a helyére került – annak számít. Paulikovits mester fütyül hőse eredeti külalakjára (festmények és rajzok sora hagyta ránk a gróf valódi arcvonásait), hosszú hajat és körszakállt álmodik Károlyinak, amitől az inkább ábrándozó vándorfestőnek látszik, mintsem megfontolt főrendnek. (Arról már tényleg szó se essék, hogy a gróf élete nagyobb részét mankók segítségével bicegte végig, de az már nem is realizmus volna, hanem naturalizmus.)
A földgömb, melyen a hős úgyannyira megállja a helyét, ha jobban szemügyre vesszük, az épp most alapított település viszonylag korai térképét rejti. A gróf persze büszkén felveti a fejét, előre néz, a fényes jövőbe, amikor tízemeletes panelházak sora pompázik majd szemben vele – nem csoda hát, hogy vaknak tetteti magát.
De elég! Örüljünk, hogy az ujpestiek ma újra megadják a kellő tiszteletet alapítójuknak, van szobra, emléktáblája, utcája – több is – a terét már szentté is avatták, s kórház csak azért nem viseli nevét, mert azt a fiáról nevezték el Károlyi kórháznak.
Névjegy: gróf Károlyi István IV., Szent István tér / Alkotó: Paulikovits Iván / Felállítva: 1997