Publicisztika

BUDAPEST hetvenéves. Emberi életben mérve sem rövid már az az időszak, amióta olyan a város, amilyennek ma ismerjük: az akkori tizennégy kerületből és a körülötte lévő hét városból, valamint tizenhat nagyközségből egybegyúrt Nagy-Budapest. És ha belegondolunk, hogy nem sokkal több idő, azaz hetvenhét év telt el Pest, Buda és Óbuda egyesítése, majd a főváros területének bő megduplázása, lakosságszámának másfélszeresre növelése között, akár azon is elgondolkodhatunk: meddig maradhat olyan Budapest, amilyennek mi magunk megszoktuk?

Hiszen tudjuk jól: Budapest ma sem pusztán az a város, amely hetven esztendeje már 525 négyzetkilométeren terpeszkedik. A szakemberek évtizedek óta úgy számolnak, hogy az 1,7 millió városlakó mellett további egymillió ember gyarapítja Budapest gazdaságát, használja intézményeit, infrastruktúráját, és koptatja az útjait. A tágan vett agglomeráció nyolcvan települést ölel föl, olyan széles gyűrűt vonva a főváros köré, amelynek létéről egyre nehezebb nem tudomást venni. És miért is ne kéne odafigyelni erre a jelenségre? Már a negyvenes években úgy számolt a Fővárosi Közmunkák Tanácsa, hogy ami a nagy építkezések, infrastrukturális fejlesztések terén a Kossuth Lajos utcaiakat és az Attila körútiakat érinti, az előbb vagy utóbb Dobogókő mindennapjaira is ki fog hatni.

Nagy-Budapest tehát hetvenéves, de minimum harminc éve létezik Nagyonnagy-Budapest is. Ennek lakói nap mint nap bizonyítják az új egység létét – dolgozni és iskolába a fővárosba járnak, de odahaza fejlesztik a közműveket, fizetik az adókat –, nem kapnak azonban valódi visszajelzést választott vezetőiktől, hogy elindult-e végre a hasznos gondolkodás arról, miként lehet az érintett területek életét távlatosabban, értelmesebben, gazdaságosabban intézni. Hogyan lehet végre sokféle igényt kiszolgáló, vonzó és praktikus közösségi közlekedést bevezetni az egész régióban? Miként lehet enyhíteni az autózás tébolyult vesszőfutás jellegét? Hogyan lehet túllépni a hagyományos szűklátókörűségen, amikor a vízszolgáltatás, a csatornafejlesztés vagy a szemétszállítás megszervezéséről van szó? Pedig 2018 novembere óta alkalmas szervezet is van erre. Elvégre nagy csinnadrattával létrejött a kormány és a főváros közös grémiuma, a beszédes betűszóval rövidíthető nevű Fővárosi Közfejlesztések Tanácsa.

A gond csak az, hogy most olyan helyzet van Budapesten, amilyen hetven évvel ezelőtt nem létezett. Nagy-Budapest ugyanis kétségkívül a kommunisták hatalmi szavára, ma sem ismeretlen rapid törvényhozással született meg – 1949. december 20-án szavazta meg az Országgyűlés az erről szóló törvényt, és január elsején már minden a fővároshoz tartozott Soroksártól Újpestig –, és azzal a svunggal el is vették a települések önállóságát, politikai ellenálló erejét. Ugyanakkor a hatalom tartotta a maga által kiötlött alkut, és adott közműveket, lakótelepeket, kulturális és oktatási intézményeket. A történetnek persze a kevéssé szívderítő végét is ismerjük, azt, hogy a köztulajdon romlását és szétzüllését képtelen volt megakadályozni a szórványos közös lelkesedés. Egy dolog azonban biztos: az állam mindvégig nem adta fel azt a kezdeti elszánását, hogy nem fogja ellenfélnek tekinteni, „bűnös városnak” kikiáltani Budapestet, miként korábban tette.

A jelenlegi kormányzó erő fő politikai bázisa a vidék, ami a keresztény-konzervatív pártok esetében alighanem világjelenség. A hatalom szemszögéből nézve a legkevésbé meglepő tehát, hogy az ideológiájával csak mérsékelten azonosuló, tájékozódási lehetőségeit kihasználva a gyengéit kitapogató és kihasználó, neki a választásokon ellentartó fővárost rövid pórázon igyekszik tartani. Amire kilenc éven keresztül jó hivatkozási alapja is volt, elvégre a parlamenti többség adta a főpolgármestert és a közgyűlés zömét: az erő logikája ilyenkor diktálhatja azt, hogy tegyük, ami nekünk tetszik, tartsuk szem előtt, ami nekünk fontos, építsük, amihez nekünk van kedvünk. Oszt jónapot.

Tavaly október 13-án azonban sok minden megváltozott. Nagy-Budapest mellett Nagyonnagy-Budapest egy része is a parlamenti ellenzéknek szavazott bizalmat, amiből többféle út is következhet. Gondolhatja a hatalom, hogy már csak az kéne, hogy ezek összefogjanak, akkor már jobban járok, ha egymásnak ugrasztom őket, kijátszom őket egymás ellen, ugorjanak csak egymás torkának, amikor utat akarnak, buszt vagy vonatot, pontosan érkező szemétszállító autót. Vagy vehet egy nagy lélegzetet, és asztalhoz ülhet minddel, megmutatva, hogy nemcsak az ország felének, hanem a negyedének az érdeke is fontos neki. Mondjuk azé a 2,7 millió emberé, aki ma Nagyonnagy-Budapesten él.

Ami eddig Nagy-Budapest dolgában történt, nem kifejezetten szívderítő. Eddig azt láttuk, hogy működik a jól bevált rutin, pattog a labda a stadionok és a CT-k között, elhangzanak ígéretek például a Liget Projektet illetően, aztán ezerrel beindul a propaganda gőzhengere. De lehet ez gyermekbetegség is. Mintha nem volna komoly, felnőtt város a hetven, sőt száznegyvenhét éves BUDAPEST