Ez van, öregem!

Alexander Brody és az ő szerelmetes Budapestje

Alexander Brody vagy – ahogy gyerekkorában hívták – Bródy Sándor 1933-ban született. Nagyapja a híres író, Bródy Sándor, de a családhoz tartozott Hunyady Sándor színműíró is. A Bródy család villájában megfordultak a kor színészsztárjai, Bajor Gizi és Csortos Gyula, de magas pozícióban lévő politikusok is. A gabonakereskedő édesapa 1947-ben hivatalos útlevéllel Svájcba küldte a fiát, majd az Egyesület Államokba. Alexander Bródy sokáig vezette a Young and Rubicam nevű világhíres reklámcéget, majd évtizedek múlva ismét hazajött szerelméhez, Budapesthez.

Emlékszik még, hogy milyen volt a harmincas években a magyar főváros?

Ha ismeri a pesti korzóról a harmincas években készült Vaszary János-képet, akkor ez alapján már fel tudja idézni, hogy milyen is volt számomra a város akkori hangulata. A festmény a Duna-korzót mutatja, a folyó partján szigorú fasor, padok, székek, amiken színes ruhába öltözött nők ülnek napernyőkkel, széles kalappal. A kutyák pedig vidáman rohangálnak az alkonyatban napfürdőzők között. Ebben a nyugalomban azonban van valami feszültség és sötét árnyak is – meg rosszkedv. Ez a kép tökéletesen visszaadja az én akkori hangulatomat, illetve a város légkörét. Laza, színes, vonzó, mókás – és persze az árnyékok. Ezt jelenti nekem gyermekkorom Budapestje, s most abban reménykedem, hogy Vaszary János festményét a közelgő árverésen meg tudom venni. Nem magamnak, a lányomnak, aki szintén szerelmes ebbe a városba.

Rendszeresen csatangolt a pesti korzón, kergette a kutyákat vagy inkább csak szülői felügyelettel, jólfésült kisfiúként sétált, a mamába karolva?

Egy frászt, egyedül vagy a haverjaimmal jártam a Duna-korzóra, de játszottam Óbudán, az Amfiteátrum környékén is, mert az Árpád gimnáziumba jártam iskolába. Harmadikosként ott fociztam a többiekkel. Épp most írok arról, hogy egyszer a gimnázium udvarán óriási luftot rúgtam. Ami csak azért nem kellemetlen élmény, mert utána azonnal javítottam, és hatalmas gólt lőttem.

Utána elégedetten lebicikliztem a Mechwart térre, ott pedig belekapaszkodtam a 11-es autóbusz végébe, ami felrepített volna a Bimbó útra. Nagyon élveztem. Persze nem tudtam, hogy a hátam mögött váratlanul feltűnt az édesapám sötét autója, amelyben a sofőr meglepődve megszólalt: „Jé, a fiatalúr! Kapaszkodik!” Erre apám is felfigyelt, de csak otthon, a lakásban találkoztunk. Akkor vert meg életemben először, mert féltett.

Benne volt az is a Duna korzó levegőjében, hogy akkoriban Magyarország államformája királyság volt? Tizenévesen tudta ezt?

Csak annyit érzékeltem belőle, hogy két főherceg is lakott a szomszédban. Az egyik József Ferenc, aki a Sarolta utca végén lakott. A másik pedig József főherceg, aki a Szemlőhegyi úton élt. Néha meglestük őket a Áldás utcai elemi iskolába menet. Különben nem törődtem vele, hogy királyság van. Sokkal jobban érdekelt a Gundel étterem. Gundel Károly személyesen fogadott, üdvözölt, felültetett egy asztalra. Egyébként életemben először ő nevezett fiatalúrnak. Tudnia kell, hogy akkor a Gellért volt a Gundel.

Azt vajon érezte-e az ifjú Bródy, hogy háború van, és a világtörténelem átvonul Magyarországon?

Persze, a háború idején időnként a Pilvax közben bujkáltam, de amikor már tiszta volt a levegő, akkor azonnal hazamentem a Sarolta utcába. Még emlékszem, hogy a Duna be volt fagyva. Nehéz idők voltak, de ha megláttuk a focilabdát, akkor a veszély ellenére a haverokkal kimerészkedtünk az utcára. Köztük volt Fischer Jancsi is. Az ő édesapja volt Fischer József építész, azaz Juszuf, aki a háború után a Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnöke volt. Semmi baja nem lett, mert emlékeim szerint ő bújtatta Gobbi Hildát meg Major Tamást. Nos, a bujkálás után együtt fociztunk az erősen lejtős, napsütéses Sarolta utcában, de ez a kényelmetlenség nem érdekelt bennünket. Ha gól esett, akkor a szüleink szaladgáltak a labda után, mert bizony kíméletlenül elgurult. Ez nekem már akkor is nagyon tetszett.

Hangulatokra, arcokra vagy épületekre, netán történetekre emlékszik inkább?

Szinte mindenre emlékszem, az egyik legfontosabb gyerekkori történet, amihez ma is ragaszkodom, az a Lánchíddal kapcsolatos. A nevelőnőm ugyanis sokszor azt mesélte, hogy éjszaka a hidat – az oroszlánokkal együtt – bedugják az alagútba. Ezt természetesen el is hittem, de gondoltam, hogy egyszer kilesem az egész műveletet. Hatéves lehettem, amikor elhatároztam, hogy személyesen is megtapasztalom, amint a Lánchidat az alagútba tolják. Sok éjszakán át virrasztottam, bóbiskoltam, de aztán rendre elszundítottam.

Azt már többször elmondta, hogy a Duna a kedvenc folyója, és ragaszkodik a Margitsziget fáihoz is, korábban sokat sétált a platánok alatt.

Sokat jártam oda a szüleimmel. Hunyady Sándor ott lakott, ahol korábban nagyapám, Bródy Sándor, és persze ahol Krúdy Gyula is élt. Néha engem is átvitt a Kéhli vendéglőbe, Óbudára, ahová akkoriban még nem lehetett száraz lábbal kijutni. Csónakkal, ladikkal evickéltünk át, mert akkoriban még nem volt híd. A csónakos aztán megvárta a vacsora és a hajnali mulatság végét, aztán pirkadatkor visszalapátolta a vendégeket a szigetre. Látom, a kishajók újra divatba jöttek, megint használják városi közlekedésre is a Dunát.

Azt mondta valahol, hogy már gyerekkorában sok ismert barátja volt, a családból írók, költők, később világhírű tudósok, Einstein, Neumann, de közel áll önhöz a pesti pincér és a sofőr is. Hol haverkodik egy gyerek a pincérekkel?

Természetesen a vendéglő a legjobb helyszín erre. Péntekenként édesapámmal a Vörösmarty térre, a Flórisba jártunk, rendszerint Karcsi szolgált ki bennünket. Aztán évtizedekig elmaradtam. Végigjártam az Egyesült Államok és Európa legjobb vendéglőit. Sok-sok év múltán hazajöttem, és rezerváció nélkül mentem be az Úri utcai vendéglőbe, ahol Karcsi akkoriban dolgozott – igaz, kicsit megőszülve, hajlott háttal. Amikor meglátott, elém sietett. Bár már rajtam is fogott az idő, azonnal megismert, és a rendelés után odaszólt a kenyeres fiúnak: „serclit hozz a Bródy úrnak, azt szereti”. Ekkor éreztem, hogy újra itthon vagyok.

Ne szaladjunk ennyire előre. Mielőtt elment Magyarországról, gondolom, megfordult az óvóhelyen is. Gyerekként nagyon félt?

Persze. Az egyik alkalommal a bombázások elől elbújtunk az óvóhelyen, aztán nagy csend lett. Már fel akartunk menni a lakásunkba, amikor az ajtóban megjelent egy orosz katona, és el akarta vinni Zsófi húgomat. Ekkor én 12 éves voltam, a testvérem még fiatalabb. Körülöttünk a felnőttek rettegtek. Szerencsére azonnal feltaláltam magam, és amikor a muszka közelebb ment a testvéremhez, hirtelen lecsatoltam az édesapámtól kapott Patek Philippe órámat, és odaadtam az orosznak. Rám nézett, felcsillant a szeme, kimarta kezemből az órát, majd eltűnt az óvóhelyről.

Ha nem is egyenesen az óvóhelyről, de később, 1948-ban hivatalos útlevéllel távozott az országból. Emlékszik még arra, amikor kigördült önnel a vonat a pályaudvarról? Honnan indult, a Nyugatiból vagy a Keletiből?

A Keleti pályaudvarról indultam. Emlékszem, hogy zakatolva elmentünk az Ügető mellett, a Kerepesi úton. Édesapámmal sokat jártam oda. Ott tanított a háború előtt teniszezni Asbóth Jóska, aki világhírű játékos volt. Volt egy fedett teniszpálya is, ami – ahogy ment a vonat – lassan eltűnt a szemem elől.

Sírt?

Nem. Csak az zakatolt a fejemben is, hogy hazajövök-e még valaha. Mit mondjak, nem voltam benne biztos.

Emlékszik arra, hogy hagyta el a határt?

Nem, semmire. Azt teljesen kitörölte az agyam, csak az ügető távolodó képe maradt meg.

Aztán jött a karrier, az egyetem után előbb kifutófiú volt, majd vezetője lett a világ legnagyobb reklámcégének. És néhány évtized eltelte után, a rendszerváltás idején újra hazajött. Repülőgéppel?

Nem, autóval. Pestre érve először elmentem a Duna-partra, mert az egykori Hungária szálló előtt volt a kedvenc játékom. A földön volt egy kör alakú, elfordítható szerkezet, amire ha ráálltam az autóval, menetirányt tudtam váltani. Ezt imádtam, csak gyerekkoromban még nem volt autóm, ezért hazaérve rögtön ki akartam próbálni, de akkorra már megszüntették. Elmondhatatlan csalódást éreztem.

Hova indult először, hol lakott az első néhány napban?

A Margitszigeti Nagyszállóban, ahol kivettem azt a szobát, amelyben nagyapám lakott, amikor még csónakkal ment a Kéhli vendéglőbe. Akkor éreztem, hogy hazajöttem.

Ennek már csaknem harminc éve, a világ legnagyobb reklámcégének éléről vonult nyugdíjba. A három évtized alatt soha senki nem kérte fel, hogy tervezzen egy reklámot Budapestről?

Sokan felkértek rá, de nem lett belőle semmi, talán mert nem kértem érte pénzt, és így már nem volt érdekes...

Leesett az állam. Ön egyébként milyen reklámot csinált volna?

Azon végül már nem is gondolkodtam. Ugyanis a semmin nem szoktam gondolkodni. Minek?

Ahogy gyerekkorában, a mai napig szereti az éttermeket, bisztrókat és a barátaival, ismerőseivel rendszeresen együtt ebédel ezek valamelyikében. Ismeri az új pincéreket is?

Persze, ők is engem. Sok törzshelyem van a városban, holnap például egy huszonöt éve nem látott ismerősömmel ebédelek, aki múltkor felhívott, és elújságolta, hogy egyik produkciójában engem is megemlített Bödőcs Tibor. Szeretem a humorát, de a régi ismerősöm feltűnésének is örültem, ezért meghívtam ebédre. Nemrég itt járt az első feleségem meg a lányom, állandóan az éttermeket jártuk. Harminc kedvenc vendéglőm van, ismerem a pincéreket, tudom a gyerekeik nevét is.

Az imént megláttam szobája falán egy „Bródy Sándor utca” táblát. Tényleg, oda még el szokott menni?

Gyakran, ma is jártam arra. A falon lévő táblának egyébként megvan a maga története. Jó ideig hiába szerettem volna ilyet emléket venni, 86 éves fejjel mégsem mehetek lopni egyet. Bár lehet, hogy megbocsátanák... Szóval van a Bródy Sándor utcában egy barkácsüzlet, ahol jó ideje akarok venni egy ép, jó állapotban lévő, szép utcatáblát, a dolgozószobám falára. Az üzletben mindig sok tábla van, de borzalmasan csúnyák voltak. Amikor kétségbe estem, akkor a boltos sajnálkozott, azt mondta, a legjobbat eladta a szemben lévő virágárus nőnek. Aztán elmentem hozzá is, de hiába ajánlottam a tábláért magas összeget, csak nem akarta eladni. Persze, elszomorodtam. Végigmért, és azt kérdezte, hogy minek akarok én egy ilyen olajos utcatáblát megvenni? Mondtam neki, hogy Bródy Sándor unokája vagyok. Akkor mégis odaadja, ingyen – közölte. Magyarázatul azt mondta: tudja, én Madách-ivadék vagyok. Egy Madách soha nem kér pénzt egy Bródytól.

Szép történet! Gyakran esik meg önnel ilyesmi?

Az én legjobb tulajdonságom az – a Jóisten akaratából –, hogy észreveszem az élet pozitív oldalát, ezért mázlistának érzem magam... (hosszú csend) Ez van, öregem!