Publicisztika

BUDAPEST, habár a mából visszatekintve ez már elképzelhetetlennek tűnik, harminc-negyven éve még nem ismerte a párakapukat és a hűtött villamosokat. A nyarak nem a szélütött kóválygásról szóltak, nem a nettó túlélésről, hanem egyszerűen meleg volt. Tessék csak megnézni a régebbi fényképeket: még a nyolcvanas-kilencvenes években is ruhában vészelték át az emberek a nyarat, létezett nyári kosztüm, nyári öltöny – ismerik Rejtőt, ugye? „az élet olyan, mint a nyári ruha mellénye, rövid és céltalan” –, nem csak rövidnadrágban, strandpapucsban, ujjatlan semmiségekben lehetett létezni.

Ez persze lehetne amolyan öreges dödörgés is, hiszen mindenki emlékszik régről is olyan nyarakra, amikor megolvadt az aszfalt és az emberek a szökőkutakba lógatták a lábukat, de sajnos a meteorológiai feljegyzések is azt mutatják, hogy tíz évvel ezelőtt feleannyi hőségriadót kellett kihirdetni, mint a legutóbbi nyarakon. Ahogy most már a teleink jellemzően enyhék, szinte nincs csapadék, a kisgyerekek lassan azt sem tudják, milyen egy kiadós szánkózás és hógolyócsata.

Ami nagy bajt jegyez, nem véletlenül kongatja számtalan tudós hosszú évek óta a vészharangot. A világ visszavonhatatlanul megváltozott, és nincs messze az sem, hogy mind lakhatatlanabbá váljon. Mindennek fényében nem csoda, hogy az új Fővárosi Közgyűlés egyik első – jobbára szimbolikus – aktusaként kihirdették a városban a klímavészhelyzetet.

Legalább mondjuk ki, ha már olyan pechünk van, hogy megtörténik velünk.

Más kérdés, hogy mindez milyen gyakorlati lépéseket von majd maga után. Az önkormányzat vállalása az, hogy 2020. augusztus 31-ig elvégzik a fővárosi intézmények és cégek átfogó felmérését az éghajlatváltozásra gyakorolt hatás szempontjából, illetve felülvizsgálják a rendkívüli időjárási helyztek esetére vonatkozó intézkedési terveket, majd pedig „észszerű időn belül” sor kerül az önkormányzat és cégei karbonsemlegesítésére, illetve teljes egészében zöldenergián alapulóvá tételére.

Ami leírva egy futam a zongorán, de jó, ha tudjuk, hogy ettől azért fényévnyi távolságban vagyunk. Függetlenül attól, hogy most épp milyen logó alatt fut a Budapesten keletkező hulladék begyűjtése és kezelése, ennek az egy területnek az adatai is jól mutatják, milyen sokat bír el a papír, és milyen sok tennivalónk van még. A fővárosban termelődő szemét 55 százalékát már 2025-ben szelektíven kéne begyűjteni, lényegében megszüntetve a lerakóba kerülő hulladékot. Ezzel szemben ma, 2019-ben a szemetünk fele a lerakóba kerül, majdnem ugyanennyit elégetünk, és csak a teljes mennyiség 15 százalékát válogatjuk szét.

A jó hír mindenesetre az, hogy immár legalább a városvezetés elismeri: a klímaváltozás nem hit kérdése, mint a vérfarkas vagy a lápi lidérc, hanem kézzel fogható fenyegetés. Ez már önmagában örvendetes változás, hiszen mindmostanáig Budapest a problémamegoldásra szövetkező európai városok klubjának sem volt tagja.

Más kérdés azonban, hogy a városvezetés partnerre talál-e saját polgáraiban, amikor majd sor kerül a gyakorlati lépésekre. Zöldnek lenni ugyanis macerás, a környezettudatos életmód bizonyos szokások, egyes kényelmes megoldások feladására kényszeríti az embert. Emlékeznek például a 2009 januári szmogriadóra? Ez volt az egyetlen eset a város történetében, amikor a főpolgármester elrendelte az autók felének leállítását, de a makacs szabálykövetőkön kívül senki sem engedelmeskedett a regulának, inkább elviselte, hogy a rendőr szigorú arccal azt mondja neki, nono.

Egyik napról a másikra biztosan nem fog sikerülni a városlakók környezettudatossá nevelése, különösen úgy nem, hogy az állam még mindig csak ímmel-ámmal áll bele ebbe a harcba. Ha pedig ő maga cselekszik, láthatóan minden fontosabb, mint az élő környezet: tessék csak megnézni a Duna Aréna környékét, a Margitszigetet, a Széll Kálmán teret, a Kossuth teret. Mindenhol lekövezett-lebetonozott felületek foglalták el a fák és bokrok helyét, növelve a városra zúduló nyári hősokkot. Hasonló csapást jelentene, ha megvalósulna a Liget Projekt összes létesítménye, és valóban hatalmas épületek népesítenék be a város legrégibb közparkját. De az sem lehet kétséges, milyen döntés szülessék, ha a Fogaskerekű vitathatatlanul költséges meghosszabbítása vagy egy fakivágások árán kialakítható, hatalmas parkoló között kell választani a Normafánál.

Áldozatot csak az kérhet a polgároktól, aki maga jó példával jár elöl. Aki buszra száll vagy biciklizik, legalábbis tiszta lelkiismerettel szólíthat fel másokat, hogy ne terepjáróval ugorjanak be a vega menüért a budai villájukból a belvárosba. De a gesztusok politikája után el fog jönni a konkrét cselekvések ideje, amikor a dugódíjról, a parkolási korlátozásokról, a tömegközlekedés prioritásáról kell komolyan beszélni, aztán pedig lépni kell a lakásfűtéstől a szemétkezelésen át a zöldfelületek megóvásáig temérdek dologban. Mindez sokba fog kerülni, és sokaknak okoz majd kellemetlenséget. De ez az ára, hogy lakható és élhető város legyen harminc-negyven év múlva is BUDAPEST