Százhuszonöt esztendő

Évfordulója van a New York-palotának. És persze évfordulója a legendás kávéháznak. Némi történelem, némi visszaemlékezés, erős kanyarok. Tudja szinte mindenki, akit a város históriája valamelyest is foglalkoztat, hogy a sok évtizedes életút első szakasza máig ragyog. Azt is, hogy meglehetősen hosszú szünet után álnéven nyílt újra. Azt már kevesebben, hogy ötvenhatban emlékezetes és kegyetlen harcok folytak a palota előtt és a palotában. Tönkretéve másodszor is mindent, amit lehetett. 125 éve, 1894. október 23-án adták át rendeltetésnek a házat, amelyet mindenki ismer Pesten, Budán, sokan a világban.

Ez pedig itt az elnöki lakosztály – mutatott rá a szálloda megnyitóján a piáros kislány a fényűzően berendezett teremre, amelynek plafonja szinte leszakadt a hatalmas, muránói, színes üvegcsillártól.

Nem, ez itt a deszk – mondtam magamban. Itt volt a régi Magyar Hírlap szerkesztőségének szíve, ahol az 1968-ban indult napilap készült. Emlékszem, mennyire megilletődötten léptem be először ide 1974. május 24-én. Tudtam – mint mindnyájan – író -és költőóriások alkottak valaha a csodás palotában, sőt, ugyanabban a szobában is, ahol az íróasztalom állt.

Akkor Hungáriának hívták a patinás helyet. Szerettem ide belépni. Nap mint nap élő zsenikkel lifteztem fel a másodikra, akik a házban lévő irodalmi folyóiratokhoz igyekeztek. Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Szabó Magda, Lázár Ervin cipelték kéziratokkal teli, nehéz bőrtáskáikat a tágas, fedett folyosókon. A büfében Királyhegyi Pali szórakoztatta disznó vicceivel és hollywoodi történeteivel a hölgyeket, Demeter Imre pedig szállította a szaftos pletykákat a színházak környékéről. Itt működött ugyanis a nagyon népszerű Film Színház Muzsika. Később az Új Tükör is.

A kávé, a gondolkodás és a faunok

Az egészről Max Aufricht tehet, más néven dr. Arányi Miksa, aki szülővárosában, Trencsénben kezdte meg és Budapesten fejezte be tanulmányait. Jogot végzett, majd irány Párizs, hogy aztán pár év múlva visszatérjen a magyar fővárosba, a New York Biztosító Társaság igazgatójával. A cég hálózatának szélesítése székházat igényelt. Jó érzékkel megtalálják a Blaha Lujza térhez közeli nagy telket, és megbízást adnak neves építészeknek. Hauszmann Alajos, Korb Flóris és Giergl Kálmán megtervezik az 1894. október 23-án! – a felkiáltójel csak a hónapra és a napra vonatkozik) megnyitott négyemeletes, eklektikus stílusú palotát, a földszintjén helyet foglaló kávéházat. A külső szobrok és díszek, a portált koronázó faunok Senyey Károly művei.

Bár mindenki tudta, hogy egy biztosítótársaságé, az Erzsébet körút 9–11. szám alatt magasodó épület nem ezért lett híres. A földszintjén berendezett New York kávéház miatt lett az, így vonult be az irodalmi és művészi asztaltársaságok, kávéházi szerkesztőségek révén a magyar irodalmi és művészeti élet történetébe.

A pazar luxussal berendezett, hatalmas belső tér még az úri köröket is meglepi. A csavart márványoszlopok, az operett­primadonnás lépcsők, a belső bronzszobrok, a szökőkút, a velencei csillárok tobzódó eleganciát sugároznak. A tizennégy faun az érzékiséget, a csúfolódó kedvet szimbolizálja. A kávéház homlokzatán található El Asmodáj alakja is, amely a kávé és a gondolkodás szellemét hirdeti a mai napig, ezzel inspirálva az itt alkotó, agyserkentőre vágyó művészeket. Asmodájt Luciferrel is szokás azonosítani, neve fényhozót jelent, ebből következően ideális lámpatartó funkcióra. A mennyezeti freskók Mannheimer Gusztáv és Eisenhut Ferenc munkái. Volt itt külön női szála is, meg játék- és billiárdterem, amely később Mélyvíz néven híresült el, és avanzsált máig élő, átvitt értelemben is használandó fogalommá.
Csupán legenda, hogy a megnyitó napján pesti bohémek (élükön Molnár Ferenc) a Dunába dobták volna a kávéház kulcsait, hogy az éjjel-nappal nyitva legyen, hiszen Molnár ekkor még csak 16 éves. De ez egy olyan épület, amelyhez már akkor is, legendák fűződtek, elszakíthatatlanul.

Varázsának nem lehet ellenállni

Irodalmi kávéházi rangját akkor nyerte el, amikor 1900-ban Harsányi Adolf és fivére vette át a menedzsmentet.

Hamarosan neves írók törzshelyévé válik, olykor itt alkot Ady Endre, akit csak Kávéházi Borzasnak becéznek, egyes források szerint ez volt a gúnyneve 1910 körül. Ady sok időt töltött itt, ahogy Kosztolányi és Karinthy meg szinte az összes akkori író és költőfejedelem, a sármőr Bródytól a szerény, szemüveges Tóth Árpádig. Külön törzsasztala van a festőknek és a filmeseknek: Kertész Mihály – akiről épp most mutattak be egy önéletrajzi filmet – és Korda Sándor már filmszüzsékről tárgyalnak a márványasztaloknál és itt szerkeszti Korda az első magyar filmmagazint.

„A New York minden előkelőségével is demokratikus kávéház volt, egyformán vonzotta az arisztokratákat, a nyárspolgárokat és a bohémokat az, hogy nyári estéken a vakító villamoslámpa változatlan közönnyel gyűjti maga köré a mindenféle és mindenfelé céltalanul tévelygő lepkéket és bogarakat. Varázsának senki sem tudott ellenállni. Mindenki mindenkit ismert benne. A pincér rögtön kiszolgált, meg sem várta, hogy rendelj valamit. Szó nélkül megkaptad mindennapi feketédet és hozzá a tintatartót meg az írópapirost” – írta Heltai Jenő, az egyik híres törzsvendég.

Ez volt csak igazán közösségi iroda – ahogy ma mondanánk, co-working office – , igaz, wifivel még nem szolgálhattak… A legendás főpincér, Reisz Gyula sokszor hitelezett az éhenkórász zseniknek. A kávéház tulajdonosai lexikonokkal segítették a kutakodást, és előfizettek a legfontosabb hazai és külföldi lapokra. Még a hetvenes években is előfordult, hogy a szerkesztőségi kézbesítők egyenesen innen vitték az Athenaeum Nyomdába a kéziratoldalakat.

Mindez ma persze elképzelhetetlen lenne. A költők nem üldögélhetnek órák hosszat egy-egy kávé mellett, kedvük sincs hozzá a bábeli turistazsivajban, és persze írótál sincs, amit annak idején a Harsányi fivérek feltaláltak: fillérekért lakhattak így jól a fiatal kezdők.

Tarján Vilmos 1920-ban veszi át az üzletet, amely még fényűzőbbé válik. Éttermet nyit, jószerivel csak az arisztokrata köröknek, hátul bár sejlik a félhomályban, ahová csak estélyiben szabad belépni. Tarján, amint azt korabeli krónikák feljegyezték, marketing zseni volt, csak akkor még ezt a talentumot nem így hívták. Egyszer egy Pesten vendégszereplő revü fókaidomárját rávette, hogy reggelijét fókája társaságában, a New York kávéház ablakában költse el, hogy az újságok hírt adjanak róla.

A cigányzene mellett jazz szól, akkor még némi felháborodást keltve, magyar és külföldi énekesek adnak elő sanzonokat és tingli-tangli filmslágereket.

Oroszok a toronyban

A háború után sokáig rom marad a New York, amelyet persze már nem így hívnak, sportszeráruház üzemel benne meg IBUSZ iroda – utóbbi minek is, amikor utazni nem lehet, meg nincs is rá valutakeret – majd következik a gyönge enyhülés, és 1954-ben Hungária néven megnyílik újra a kávéház. Harmatos utánzat, bár a márványoszlopok azért állnak. Az író, költők – már akiknek szabad írni – előmerészkednek, és rendelnek egy szimplát. Kutyanyelv is akad még olykor, bár a dicsőséges korszak nem jön el többé.

Ki hitte volna el akkor, hogy alig telik el két év, és a hatalmas kirakatablakokban ismét emberhullák és döglött lovak hevernek, az épület tornyára pedig kitűzik a Vörös Hadsereg zászlóját. Ötvenhat után megint mindent elölről kellett kezdeni. A torony ismét ledöntve, romok mindenütt.

A Lapkiadó Vállalat székel ez után az épületben, a kávéházat pedig – akkor úgy tűnik, végérvényesen – természetesen Hungáriának hívják. A szerkesztőségek ismét működni kezdenek, a hetvenes évek egyfajta pezsgést hoznak a palota életébe. A Lapkiadó ügyes, menedzser típusú igazgatója – ide- és odakacsintva egyszerre – a jelentkezőkben hamar meglátja a tehetséget, és ha nincs is státusz valamelyik szerkesztőségben, az ifjoncot bedugja a sajtóarchívumba, aki addig ott dekkol és rakosgatja a külföldről érkező – nagy kincset érő – magazinokat, amíg nem üresedik meg a fenti traktusokban egy hely.

A valamiért feketelistán lévő íróknak, spanyolosoknak, börtönből frissen szabadult politikaiaknak, gazdasági reformot túl erősen sürgetőknek névtelen, de biztos pozíciót, olvasószerkesztői állást juttat.

Utólag belegondolva furcsa, hogy szinte semmit nem tudtunk akkor az épület közelmúltjáról, a szovjet kiskatonáról, aki kitűzte a zászlót, soha nem hallottunk az 56-os eseményekről se. Fotókat sem láttam az akkor újra romos palotáról. Hamar rendbe hozták ugyanis a szem előtt lévő, belövést kapott házakat, hogy semmi ne emlékeztessen azokra a hetekre.

Pár év, és a szerkesztőségekben jó dolguk lesz hirtelen az újságíróknak, elfogadható fizetés, vállalati kocsi, kiküldetés vár a riporterekre, még párttagnak sem kötelező lenni, nem úgy, mint a szemközti házban – ahogyan a Hírlapkiadót hívja a szakma. A különböző műhelyekben dolgozó kollegák között jó viszony alakul ki. Bár az ide-oda külsőzés nem szokás, a Magyar Nemzetnek és a Magyar Hírlapnak közös a KISZ-alapszervezete, ami ugye, erős kapocs…

Bakik persze adódnak, félreütések, politikailag kínos hibák, de ahogy az egyik bölcs szerkesztőm mondogatta, egy napilapnál minden botrány három napig tart. Aztán jön egy másik.

A Lenin körúti Hungária bárja késő este tele lesz azokkal a főszerkesztőkkel, rovatvezetőkkel, sőt mi több, függetlenített párttitkárokkal, akik szeretnek kirúgni a hámból, és olykor dalra fakadnak, sőt táncolnak is a mutatós fiatal kolléganőkkel. A ház fiókintézményeként működik a Lucullus meg a Kulacs, ide ugyanúgy járnak interjúzni, meg konyakozni az újságírók – karöltve a nyomdászokkal, mert a házban üzemel ekkor még az Athenaeum.

Szellempalotából luxus szálloda

Egy idő után Pallas Lap- és Könyvkiadónak nevezik a vállalatot, de ez nem változtat a lényegen. Következik a rendszerváltás és a keserves nyűg, a kötelező privatizáció. Évekig nem akad pénzes kérő, és szégyenszemre évekre szellempalota lesz a New Yorkból. Végül 2001 februárjában az olasz Boscolo csoport veszi meg az épületet, amely a teljes felújítás után, 2006. május 5-én nyitja meg a 107 szobás luxusszállodát, meg a földszinti, az egykori hangulatot csak messziről idéző kávéházat.

Eltelik újra pár év, és már nem a Boscoloé a ház, a neve is megváltozott.

De ez ma már nem fontos.

A régi New Yorknak vége. Ma minden drága itt, és a miliőnek semmi köze az irodalomhoz, pláne a magyarhoz. Turisták téblábolnak az asztalok között, lefényképezik naponta százszor magukat meg a világ legszebb kávéházának többször is megválasztott intézményt, és rendelnek valamit, ami az ő zsebüknek olcsó.

És még abban a percben elküldik a fotókat haza, Dél-Koreába.