Publicisztika

BUDAPEST a napokban – ámde jóval lapzártánk után – lezajlott főpolgármester-választásán egy üdítően kívülálló jelenség is a rajtvonalhoz állt. Schlagmüller Gábor postásról van szó, akit olvasóink onnan is ismerhetnek, hogy ő volt Simplicissimus Hőse néhány évvel ezelőtt. Hogy a főpolgármesterség hogyan jutott eszébe, nem tudjuk, azt viszont sejtjük, mire alapozta (jegyezzük meg: tévesen) a reményt, hogy kellő számú támogatóra lel új ambíciójában. Schlagmüller Gábor ugyanis csak kenyérkereső foglalkozását tekintve levélhordó, igazából akkor van elemében, amikor a hobbiját űzi: Budapestről készült „régi” fotókat posztol a Facebookon.

Mi sem mutatja jobban e szenvedély népszerű mivoltát, mint hogy már százhúszezer tagja van az általa e célból alapított csoportnak. Ez még a közösségi oldalon is tömegnek számít, nem csoda, hogy a csoportban megosztott képekre pár óra alatt ezerszám záporoznak a lájkok, a fotók alatt pedig gyakran több száz megjegyzés is sorakozik. Az obligát „jaj de szép a Halászbástya, sehol a világon nincs még ilyen gyönyörű épület”, illetve „lánykoromban én is jártam itt, még a Pistával” kommentárok mellett olykor páratlan megfejtések – a kép helyszínének azonosítása, a szereplők megnevezése – is odakerülnek. Hiszen nincs az a sarok, parkbéli pad, szokvány kapualj, amelyre ne emlékezne valaki, és százhúszezer ember között már jó eséllyel felbukkan az is, aki e senki más által nem ismert információknak birtokában van.

Nagy kár, hogy ezen a ponton viszont közbelép a Facebook (pontosabban a facebookoló ember) alaptulajdonsága, a nemtörődömség. Mert aki járt valaha a Budapest régi képeken csoport oldalán – ugyanez egyébként sok más hasonló képgyűjtő helyről elmondható –, maga is megtapasztalhatta, milyen könnyű kézzel bánnak ott az olykor pótolhatatlan adatokkal és gyakran magukkal a képekkel is. A fotók láthatóan úgy élnek a köztudatban, mint az osztatlan nemzeti vagyon részei, a felhasználók a legnagyobb lelki nyugalommal töltik le, másolják, csaklizzák el őket akár a „további közlés csak engedéllyel” felirat tövéből is. Sőt még sértetten puffognak, amikor mások felhívják a figyelmüket, hogy volt annak a képnek forrása is – jellemzően a Fortepan, gyakorta az online újságok vagy épp a néhai Népszabadság archívuma –, igazán nem kerül semmibe, ha jelzik, hol találták.

És ez még csak a magyarok sajátos hozzáállása a szerzői joghoz – s úgy egyáltalán, mindenféle szellemi tulajdonnal kapcsolatos közmegegyezéshez. De ami talán még ennél is nagyobb baj, hogy a képeket nézegetők láthatóan nem szeretnek olvasni, csak bepötyögik, ami eszükbe jut – a világ legszebb városa, jártam itt én is, de hisz ez a Latabár –, aztán illa berek. Mit érdekli őket, hogy már nyolcvanan beírták a Latabárt, vagy hogy az nem is ő, hanem a Kabos. Ez első látásra csak bosszantónak tűnik, valójában a képgyűjtögetés értelmét torpedózza meg: mi teteje van ezerszámra posztolni a fotókat (temérdek alkalommal persze, épp a figyelmetlenség miatt, ugyanazokat), ha ebből a tevékenységből nem áll össze valamiféle közös tudás, egy olyan adatbázis, amelyben keresni lehet, és amelyből a máshol nem hozzáférhető információkat ki lehet nyerni?

Téved ugyanis, aki azt hiszi, hogy ez csak egy hobbi, olyasmi, mint a szalvétagyűjtés. Valójában ma már a történettudomány fontos forrása a fotó. Budapest históriájával kapcsolatban is nem egy tévesen rögzült tényt, adatot sikerült pontosítani a fényképek elemzésének és összevetésének köszönhetően, különösen azóta, hogy a Fortepan dinamikusan bővülő archívuma is a kutatók rendelkezésére áll. Hogy mást ne mondjunk, az ezredfordulón senki sem sejtette, hogy fiókok mélyén még több ezer ötvenhatos fotó vár felfedezésre, de mióta a Fortepan léte ezeket kicsalogatta a félhomályból, azoknak a sorsdöntő napoknak az eseményeit is tényszerűbben ismerjük, mint korábban.

Nem hisszük persze, hogy mindazokat, akik az internet korlátlan lehetőségeivel már felnőtt, sőt idős fejjel ismerkedtek meg, tömegesen lehetne megtanítani arra, hogy a világháló nem egy virágos rét, ahonnan mindenki azt szakajt le magának, amit csak akar, hogy aztán a saját csokraként mutogassa, majd gyorsan eldobja. De igenis biztosak vagyunk benne, hogy a felnövekvő nemzedéket, a digitális bennszülöttek generációját rá lehetne vezetni a fotók gyűjtésében és közzétételében rejlő lehetőségekre. Meg lehetne nekik mutatni, hogy az archív fénykép több, mint egy telefonnal lőtt szelfi, s hogy a felvételek – még a tucatképek is – elképesztő mennyiségű, kinyerésre érdemes információt rejtenek magukba. Elvégre a 21. században élünk, az oktatás is megérett arra, hogy a klasszikus tudás mellett a kortárs jelenségekkel kapcsolatos ismereteket is átadja a fiataloknak.

S ha sikerül erre rányitni a szemüket, ha kicsit tudatosabban bánnak az interneten fellelt képekkel, illetve azokkal, amelyeket ők maguk gyártanak nap mint nap, azzal mindenki nyerhet. Még a város is. Hiszen ha jobban megismerik, még közelebb is kerülhet a szívükhöz BUDAPEST