Publicisztika

BUDAPEST alig egy hónap múlva új vezetőket választ magának. Nem új a helyzet, a rendszerváltás óta ez már a nyolcadik alkalom, amikor polgármestereknek és képviselőtestületeknek szavaz bizalmat a főváros lakossága. Mégis, most a megszokottnál jóval nagyobb érdeklődés övezi a voksolást.

Aminek természetesen oka a felfokozott politikai kampány is, de kétségtelen: az alaphangot a miniszterelnök adta meg, amikor még tavaly novemberben tizenöt pontos együttműködési megállapodást írt alá Budapest két ciklus óta regnáló főpolgármesterével. És ez a tizenöt pont nemcsak olyan, jelentőségüket tekintve kevesek számára érthető passzusokat tartalmaz, mint a Fővárosi Csatornázási Művek tulajdonjogáról szóló vagy az uniós források vízcsőcserére való fordításáról rendelkező (vagy olyan nagyon is érthetőeket, mint a hármas metró felújításának befejezését kőbe véső), hanem olyanokat is, aminek olvastán a közember bizony felkapja a fejét. Két pont arról rendelkezik ugyanis, hogy egyrészt ezentúl a főpolgármestert meg kell hívni azokra a kormányülésekre, ahol budapesti ügyek kerülnek terítékre, másrészt negyedévente a város és a kormány feje egyeztetést fog tartani. Eszerint eddig nem így volt – adódik a következtetés.

Pedig az elmúlt öt évben sok minden történt Budapesten, még akkor is, ha a nagy rendszerek megváltoztatása – az egészségügy és az oktatás állami irányítás alá vétele, s ezzel párhuzamosan a főváros saját forrásainak jelentős megkurtítása – még az előző ciklusban lezajlott. Kiemelt beruházásként, azaz a kormány önálló szervezésében haladt előre például a Liget Projekt, ugyanígy jöttek létre a vizes vb létesítményei, kezdett körvonalazódni egy dél-pesti, akár olimpia megrendezésére is alkalmas sportközpont terve és az új súlyponti kórházak ideája. Így került sor a budai Vár kormányfői irodaházának megépítésére és egyes elpusztult épületek rekonstrukciójára, és így van születőben a Kopaszi gát melletti negyed is, benne a MOL új, minden korábbi fővárosi házat lepipáló felhőkarcolójával. Mindazonáltal remélhetjük: mivel hivatalosan már felállt a beszédesen rövidíthető nevű Fővárosi Közfejlesztések Tanácsa ez a paritásosnak ígért szervezet megteremti a hivatalos fórumot, ahol a budapestiek érdekei összesimíthatók a kormány céljaival.

Talán éppen ez a mostohagyerek státusz szülte ugyanakkor, hogy erre a választásra készülve egy korábban sosem tapasztalt mozgás is beindult a társadalom legelemibb szintjén, a politizáló választópolgárok között. Az a fajta civil indulat, klasszikus értelemben vett polgári hozzáállás, amelynek meglétét feltételezve a rendszerváltás idealista törvényhozói megteremtették a főváros kétszintű önkormányzati rendszerét – és rengeteg jogkört, döntéshozási jogosultságot elvettek a fővárostól, hogy levigyék őket a kerületek szintjére –, most végre valóban megszületni látszik.

Meglehet, későn – hiszen egy emberöltő eltelt már Budapest kiskirályságokra szabdalása óta, és ki tudja, a sok ellenérdekből lehet-e még valaha közérdeket kovácsolni –, de egyre több helyen felismerték a polgárok, hogy az önkormányzat nem a tanács píszí neve, hanem egy lehetőség, amelynek révén ők maguk dönthetnek az őket érintő ügyekről. Korábban példátlan módon vált a kampány egyik meghatározó kérdésévé, hogy ott él-e egy-egy jelölt, ahol képviselővé vagy épp polgármesterré vágyik lenni. Nem mintha a szakértelem a szomszéd kerületből nem működne, csak hát nem mindegy, tapasztalatból dicséri/ostorozza-e a fennálló viszonyokat, vagy mert éppen ezt a kincstári szöveget várja el tőle a politizáló közeg. És ugyanígy, több helyütt látványosan fellázadtak az emberek a megkövesedett pártstruktúra ellen is: igen hangosan szólt ebben a kampányban azoknak a szava, akik nem a jó káderekbe, hanem megbízható polgártársakba, sors- és bajtársakba vetették a bizalmukat.

Hogy ezek az indulatok valóban beválthatók-e polgármesteri székekre és képviselői helyekre, azt majd október 14-én fogjuk látni. Az viszont egészen biztos, hogy Budapestnek csak használhat, ha az elkényelmesedett pártelitek megtanulják, ma már nem elég egy harminc éve ismert betű- szót a szavazólapra írni, hanem olyan arcot kell a párt logójához társítani, amely ismerős a választópolgárnak, és akiről tapasztalatból tudja, hogy őérte dolgozik. Magyarán, aki helyben él, nem pusztán helyben lakik. Ha ez a fajta civil mentalitás nem lesz sajátjuk a legalsó szintű pártszerveződéseknek, és ha a pártok továbbra is kifizetőhelynek és kádertemetőnek – jobb esetben káderkeltetőnek – tekintik a fővárosi önkormányzatokat, az a helyi szerveződések megerősödéséhez, de ha nincs szerencsénk, akkor a politikától való teljes elforduláshoz vezethet.

És ez utóbbi igen nagy baj lenne. A politika ugyanis, ellentétben a közkeletű kocsmai olvasattal, nem a hazudozás–harácsolás–sunnyogás visszataszító kombinációját jelenti, hanem a részvételt a köz ügyeiben, a lehetőségekkel való tudatos élést, a felelősségteljes döntést. Pontosan azt, amire október 13-án készül BUDAPEST