Publicisztika
BUDAPEST egy nyári hétvége erejéig kísérleti strandot nyitott a Római-parton. Így szólt nemrégiben a híradás, mi pedig ízlelgessük egy kicsit ezt a mondatot – elvégre benne van minden, amit a pesti ember és a Duna viszonyáról a 21. század elején tudni érdemes.
A mai fiataloknak a nagyszülei fürödtek utoljára a folyóban, és a dédszüleik, de inkább az ükszüleik voltak azok, akik még megtapasztalták, milyen pompás felüdülést kínálhat egy városi Duna-fürdő. Ők még vízbe ereszkedhettek akár a Parlament előtt is, belekapaszkodva a sodrástól védő faácsolat kalodájába. A nagyszülők nemzedékének viszont már csak a Római jutott, hiszen az ötvenes-hatvanas évekre a belvárosi Duna-szakasz már túl forgalmas és túlságosan szennyezett lett. A szülők pedig legfeljebb vágyódva nézték a Margitszigetről a hűs habokat, vagy kénytelenek voltak beérni olyan pótmegoldásokkal, mint a Dunán lehorgonyzott, medencés pancsolást kínáló strandhajó.
A Rómain nyitott kísérleti strand egyrészt annak örömteli nyugtázása, hogy mára a szennyvíztisztításnak (és a budapesti ipar leépülésének) hála ismét olyan minőségű a folyó vize, hogy abba az egészségkárosodás veszélye nélkül még a gyerekeket is bele lehet engedni. Másrészt viszont annak végiggondolására késztet: a Dunától távol töltött fél évszázad alatt teljesen elvágtuk a várost az éltető víztől, vagy van még esélyünk közel kerülni hozzá?
Hiszen már a kísérleti strandnak otthont adó Római sem olyan, mint amikor a csónakházak népét simogatta itt a hűs Duna-víz: a sólyák végén nem kielboatok pihennek, hanem exkluzív lakóparkok, a lángosozók helyét átvette néhány „jobb” étterem, és ha a városvezetés végül beadja a derekát, és a partvonalon védi meg a területet az árvíztől, a meccs végleg eldől. Akkor aligha remélheti bárki is, hogy a még sorsára váró néhány régi vállalati üdülő meg szálló közösségi létesítményként, és nem magántulajdonú luxusingatlanként születik újjá.
Amivel csak az a baj, hogy az elmúlt évtizedekben láthatóan sokféle érdek irányította, hogyan fejlődjön Budapest legfőbb értéke, a Duna-part, de átfogó terv, a város mint közösség elvárásait összegző koncepció nem érvényesült. A város mindenkori vezetése rendre a pillanatnyi helyzetet mérlegelte, amikor egy-egy kérdésben döntött, és a távlatos célok megfogalmazása helyett mindig valami olyasmi történt, ami akkor éppen jó, de legalábbis megvalósítható ötletnek tűnt. Ennek eredményeként jutottunk el odáig, hogy a folyópart északi szakaszát a rozsdazónában terjeszkedő lakóövezetek falják fel lassan, de biztosan, a déli részen pedig egy eklektikus egyetemi és iroda-övezet néz farkasszemet a csúnyácska lakóházak sorával és egy torzóként maradt kulturális negyeddel.
Pedig hogy mekkora a polgárokban az igény a Duna közelségére, mennyire vágyjuk a víz illatát, sőt érintését, azt szinte fölösleges is bizonygatni. Elég csak megnézni, micsoda tömeg lepi el egy napos hétvégén a Margitszigetet, vagy hogy mennyien terítik le a törülközőjüket a Kopaszi-gát öblének partján még most is, amikor a csodálatos és békés plázstól karnyújtásnyira nagy erőkkel folyik Budapest legmagasabb toronyházának építkezése. És ugyanez a víz iránti olthatatlan szerelem mozgatja azokat, akik a júliusi hétvégeken összezsúfolódva élvezték az autómentes sétálás, üldögélés lehetőségét a Szabadság hídon, vagy akik a szmoggal és a zajjal dacolva csak azért is végigballagnak a Duna és a városi autópályává degradálódott rakpart közé szorult, bokatörő kőcsíkon.
Nem meglepő tehát, hogy a legfrissebb hírek szerint feléledt az a régi elképzelés, amely valamilyen módon összekötné a pesti Belváros szívét a Dunával. Vízre néző terasszal egészítené ki a Vigadó teret, hogy ne a csattogó 2-es villamos és a rakpart pöfögő autófolyama mögül nézhessék a városiak és a turisták a legnagyobb budapesti attrakciót, hanem testközelből hallják a hullámzást, érezzék a folyóval érkező szellőt. Emlékezetes, hogy valami hasonlót már Finta József is tervezett az új Duna szálló felépítésekor, rajzain látszik is a habok fölé nyúló terasz, a gyakorlatban azonban szó sem volt a megépítéséről. Pedig ha egy város nagyon akar valamit, minden gond legyőzhető: be lehet fedni a rakpartot, le lehet süllyeszteni a villamospályát, ki lehet építeni – amiről szintén hallani – a kisföldalattival való közvetlen kapcsolatot is.
Figyelemre méltó azonban, hogy ez a pompás terv is úgy formálódik, ahogy manapság általában a tervek szoktak: ahogy a dél-pesti legújabb sportközpont ideáját készen kapta a város, úgy ez a látványos ötlet is a nyilvánosságtól elzárva alakul. „Társadalmi vitáról” szó sincs, akit érdekel, mi készül, az pletykákra kénytelen hagyatkozni, az érdeklődő újságírókat pedig az immár megszokott módon a kötelező titoktartásra hivatkozva tanácsolják el. Ami azért is felettébb bosszantó, mert ha feledésbe merülne is, azért tény: nemcsak a beruházóké és a döntéshozóké, hanem elsősorban a városlakóké BUDAPEST