Nullásliszt

Amikor már harmadszor kutattam végig a Ferihegyi Repülőtér minden zegét-zugát az új névadó épp egy éve felavatott szobra után kutatva, gyanús mozgásommal végtére csak felkeltettem az erőszakszervezetek egyik helyi képviselőjének figyelmét. Ám mikor a keresztkérdések súlya alatt megtörve bevallottam, mi járatban vagyok, a poszt elnevette magát, és karon ragadva elvezetett a 2/A terminál külső falánál (vagy inkább beszögellésénél) található műtárgyhoz, majd barátságosan hátba vágott és azt mondta:

– Nem csodálom, hogy nem találta meg. Senki se tudná megtalálni. Igaz, magán kívül még nem is keresték.

Ha egy köztéri szobor legfőbb ismérve az, hogy teljesen észrevétlen, akkor itt valamiféle tréfára kell gyanakodnunk. Olyan, mint a hallhatatlan zenemű, az olvashatatlan regény és az ehetetlen sóskafőzelék: nemigen lehet értelmet tulajdonítani neki. Mihail Kolodkotól, vagy mostanában inkább Kolodko Mihálytól, az ungvári születésű, de két éve Pesten élő szobrásztól, tudjuk, nem idegen az efféle tréfa: szülővárosát éppúgy teleszórta miniszobrokkal, mint mostanában Budapestet. Gerillaszobrokkal méghozzá, melyeket engedély nélkül, titokban helyez ki valahová, aztán izgatottan figyeli, mi lesz a sorsuk. Felfedezik-e őket egyáltalán, s ha igen, vajon egy sálat akasztanak-e a nyakukba vagy az éj leple alatt ellopják őket. (Mindkettőre volt már többször is példa.)

Hogy egy város polgárai mit gondolnak az ilyenfajta partizánművészetről – széles a spektrum a grafittiktól a performace-okon át a hidak becsomagolásáig – az koronként, helyenként és időnként nagyon eltérő lehet, miként az is, hogyan viszonyul a felsőbbség az efféle renitens viselkedéshez. Magunk ezúttal tartózkodnánk a sarkos fogalmazástól, legyen elég annyit megjegyeznünk, hogy mint mindenben a világon, a partizánművészetben is vannak tehetséges és tehetségtelen alkotók, de az még nem avatott senkit igazi művésszé, hogy fütyül a társadalmi együttélés szabályaira. Másrészt az is világosnak látszik, hogy az ilyenféle művészetet csak bizonyos keretek között képes elviselni a közösség, ha, teszem, egyik napról a másikra mindannyian partizán­szobrásszá vagy grafittizsenivé avanzsálnánk, arra ébrednénk, hogy folyton orra esünk a lábunk előtt elterülő miniszobrokban, miközben az összefirkált házfalakat bámuljuk.

De ettől Pesten még nem kell tartanunk. Igaz, Kolodko mester időről időre meglep bennünket egy Főkukaccal vagy Mekk mesterrel vagy Breki békával, és az is igaz, hogy már epigonjai is akadnak, de azért ettől még nem lettünk a miniszobrok városa. Ráadásul a művész, ha úgy adódik, szívesen átáll a partizánok oldaláról a hivatásosokéra, mint tette ezt a ferihegyi Liszt-szobor esetében is. Itt volt hivatalos megrendelés s díszes szoboravatás (államtitkárral meg vezérigazgatóval, igaz, lepedő helyett elég volt egy fehér zsebkendő is), a munka bekerült a Budapestet díszítő szobrok közé, a hatalom elégedetten veregette a saját vállát, lám csak, a repülőtér, mely egyébként százmilliárdos fejlesztés közepén áll, már egy igazi műalkotással is büszkélkedhet.

A kérdés már csak az, miért nem akadt a sok milliárd között egy-két szerény millió, amiből rendes méretben megvalósulhatott volna a mű. Merthogy a miniszoborötletét nem művészi koncepció, hanem pénzhiány szüli – elmondta ezt Kolodko is számos alkalommal. Mert tény, hogy nem akadt.

Úgyhogy most ott ül az a szegény, hosszú hajú kis Liszt-egér­ke azon a bezárt bőröndön, és várja, csak várja, hogy repülhessen végre.

Névjegy: Liszt Ferenc. Budapest Airport 2/A terminál. Felállítva: 2018. Alkotó: Kolodko Mihály