Sándor P. Tibor

Sándor P. Tibor1958
könyvtáros

Két és fél évtizede dolgozom a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében. Előbb a fotóarchívumot gondoztam, jó ideje pedig vezetem e nagy múltú várostörténeti részleget. Mondhatnánk: hivatalból értenem kell a város ügyeihez. Persze kérdés, hogy akinek az "Isten hivatalt ád", ad-e ahhoz elég észt is. Tudást, szakszerűséget. Adott, amennyit adott, s amivel adós maradt, azt igyekszem utólag megszerezni. Munkatársaimmal azért dolgozunk, hogy aki e méltán dicsért és joggal szidalmazott városról többet akar megtudni, az nálunk megtalálja, amire kíváncsi. Írást vagy képet, elmélyült tanulmányt vagy könnyed publicisztikát – bármit, mely épp az ő kérdésére felel. Magunk is hozzá-hozzáteszünk valamit a kínálathoz: forráskiadványokat, bibliográfiákat készítünk, kiállításokat rendezünk, internetes adatbázisokat, nyomtatott vagy digitális kiadványokat publikálunk.

Budán, a Váralján nőttem fel. Ez jó pedigrét sejtet, de valójában csak egy gangos udvari szoba-konyhát és mérsékelten előkelő életformát jelentett. A tyúkot a konyhában vágtuk, a hűtőgépet ma is jégszekrénynek hívom - két egyetemista gyermekem őszinte értetlenkedésére. A fejem még a Vérmezőn tört be először, a komolyabb bandaháborúkkal azonban már Angyalföldön ismerkedtem. Negyedszázadot húztam le egy lakótelepi panelben; mestere lettem a falfúrásnak. Mikor az Árpád hidat az ablakunkig szélesítették, a kislányom pedig minduntalan sörösüveg szilánkokat bányászott ki a homokozóból, feleségem megérettnek látta az időt a kivándorlásra az agglomerációba. Azóta a főváros közlekedési káoszát növelő ingázók számát szaporítom.

Nem tartozom azok közé, akik minduntalan szerelmet vallanak városunknak. Nem hatódom meg az újra felfedezett polgári lét romantikájától sem: ha proli nem is lettem Angyalföldön, de az úgynevezett polgári öntudatot nem ettem ott nagy kanállal. De azért magaménak érzem e várost mindenestül. Egyszerűen csak örülök, hogy e sokat látott utcákon sétálgathatok, egy városban, ahol a kapualjakból a hűs légáramlat a szemétszaggal együtt letűnt nemzedékek sorsfoszlányait sodorja elém.

Csavargásaimban valaha az egyik iránytűm a régi Budapest folyóirat volt. Bekötött évfolyamait élvezettel olvasgattam ifjabb koromban. Rutinosan átlapoztam a vörös farokként kókadozó interjúkat a mindenféle vébé- és pébé korifeusokkal, hogy aztán térben és időben csavaroghassak kutató hajlamú újságírók és a közérthetőségtől vissza nem riadó történettudósok vezetésével. Amilyen szomorú tanúja voltam e patinás lap dicstelen kimúlásának, olyan örömmel bábáskodom újjászületett változata körül.

Frissítve: 2014. március