Páris a Pilvaxban

A kávéházi kultúrtörténet iránt erősen elkötelezett laikus meg van győződve arról, hogy a Pilvax – és éppen a Pilvax! – históriájának mára már minden ága-bogát feldolgozta a szakma. Hát nem. Főleg a legendás intézmény kultuszának második csúcskorszakát illetően mutatkozik közös tudásunknak terjedelmes vakfoltja. Ez az 1919-től az 1930-as évek közepéig terjedő időszak. Ezekben az években bizonyos Páris Vilmosné volt a jeles hely tulajdonosa.


Az elvárható legnagyobb körültekintéssel próbáltam tájékozódni arról, feljegyezték-e valaha is a kávéházi kultúra tudósai egy bizonyos Páris Vilmosné született Messl Lujza nevét – és működésének tartalmát. Tekintve, hogy egy éppen esedékes családkutatási búvárkodás mellékszálaként a látókörömbe került mint a Pilvax utolsó magántulajdonosa. Találtam is egyetlen-egy szerzőt, aki személyével foglalkozott. Bevilaqua Borsody Béla szentel neki egy fotót s képaláírást alapművében (Pest-Budai Kávéházak): „Kávéház és forradalom. A régi Pillvax Kávéház egykori emléktáblája az új Pillvax kávéházban. »Ez a kávéház volt 1848-ban a Forradalmi Csarnok. Itt gyűlt össze naponta a Szabadságért lelkesedő magyar ifjúság. Itt szavalta e először Petőfi Sándor a Nemzeti dalt… Emlékük és szellemük éljen itt és mindenütt e hazában.« A Kreith Béla gr. által 1900 Martius Idusán állított emléktáblát 1927 Sylvester estéjén avatta fel a Petőfi Társaság és a Kávésipartestület jelenlétében özvegy Nemes Páris Vilmosné Kávés. Az Emléktábla alatt van a Petőfi Társaság szombatesti »Petőfi Asztala«.”

Szép hosszú képalá, néhány hibával. A vésett felirat idézése során elspórolta az állíttató, az Országos Történeti Ereklye Múzeum megnevezését. Továbbá – híven mindenkori gyakorlatához – a szemében fontosnak tűnő főneveket nagy kezdőbetűvel helyesírta. És, ki tudja milyen megfontolásból (nem tartom kizártnak, hogy mert ahogy más kávésok, talán Párisné is elszántan támogatta nagy műve megszületését), nem a Petőfi Társaságot ékesíti fel az újraavatás babérkoszorújával, hanem „Nemes Páris Vilmosnét”. Másrészt abban kétségtelenül igaza van, hogy erre az 1927. december 31-i újraavatásra nem kerülhetett volna sor, ha Meszl Lujza nem keríti elő ügyesen a régi táblát a régi Pilvax házának bontását elvégző vállalkozó raktárából.


Paris-01.jpg

Ez utóbbi jeles cselekedetének részleteit is BBB örökítette meg egyébként – saját érdemeit se hagyva ki az akció sikerének taglalásából – a Magyarország 1928. évi 1. számának maga jegyezte írásában (A Pillwax-kávéház emléktáblája).

Egy francia família
1927 szilveszteri cikkében Bevilaqua néhány további érdekes részletet mesél el magáról a Páris családról, özvegy Meszl Lujza urának felmenőiről is. Mindazt, amit leír, nyilvánvalóan maga Páris Vilmosné mesélhette el neki. Az özvegytől (és BBB-től) megtudjuk, hogy Páris Vilmos apja, Theodore de Paris, aki 1819-ben született Párizsban, egy belga bank gödi birtokainak (előtte Lónyai Menyhértnek) jószágigazgatójaként halt meg Magyarországon, 1860-ban. Az ő apja pedig a hugenotta Jéhan Fréderic de Paris volt, aki frankföldről a poroszokhoz menekült, majd az 1815. évi bécsi béke jóvátételi tárgyalásai során befogadó hazájának képviselőjeként működött közre szülőhazája megbüntetésének kivitelezésében.
Theodornak – magyar iratokban: Tivadarnak, Meszl Lujza apósának – utánanéztem valamelyest. Kiderült, hogy nem 1860-ban, hanem 1867. november 10-én halt meg. A „belga-bank ügynöke” – és nem birtokának jószágigazgatója – volt. Mindössze 48 évesen – „a gödi pusztán vasúti átjárónál gőzmozdony általi össze­zúzása folytán” –, tragikus körülmények között távozott az élők sorából. Hat árva siratta: Ágoston, Sándor, Oszkár, Frigyes, Vilmos és Gizella.
A Terézvárosban, az akkori Ó utca 40. számú házban lakott az özvegy és családja, de amikor az asszony, Rácz Erzsébet 1888-ban, 58 évesen magára hagyta többnyire már nagykorú gyermekeit, az akkori Szemere utca 12. szám alatt éltek, ez pedig a Haggenmacher-féle gőzmalom épületegyüttese. A Haggenmacher és a Paris család között felderíthető a kapcsolat. Haggenmacher Henrik volt az 1880-as évek közepén Svájc budapesti konzulja, egy bizonyos Paris Elek pedig (akit nem tudok elhelyezni Vilmos családfáján, de bizonyos a rokonság) a kantonok országának trieszti konzuljaként működik, szintén Magyarországon. Kollégák.


Paris-02.jpg

Csak néhány mondatnyi kitérő ebben a történetben a következő bekezdés, amit most közbeiktatok: Páris Tivadarné Rácz Erzsébet Sándor nevű fiának a fiáról, Egonról is találtam néhány adatot. Meszl Lujza unokaöccse 1924-ben született, 1934-37 között a pesti evangélikus gimnáziumba járt (az intézmény jogelődjében tanult kisiskolásként a kis Petrovics gyerek), 1942/43-ban aztán a Magyar Király József Nádor Műszaki és Gazdasági Egyetem elsőéves hallgatója lett. Hogy miért nem iratkozott be másodévesnek, annak okaként a háborút s bevonulását sejtem. Neve soha többé nem kerül elő a kézre álló adatbányák táróiból. (Itt kell megneveznem ezek legkiválóbbikát, az Arcanum Tudománytárát. Amióta használom, más ember lettem!).
Lindingerék Lipcséből
Meszl Lujza Meszl József cipésznek volt a leánya. A mester az 1880-as években a pesti Akácfa utcában, a következő évtized elején a Csengery utcában lakott és működött. Az 1890-es évek közepén halhatott meg: felesége, az 1828-ban született Lindinger Lujza 1896-ban már özvegyen távozott az árnyékvilágból.
Hogy Lujza nevű leányuk, aki Páris felesége lett, mikor született, erre nézve szintén csak feltételezésekre hagyatkozhatunk. Későn született gyermeknek gondolom, legkorábban az 1850-es évek közepén láthatta meg a napvilágot – így is kilencven esztendősnek kellett lennie 1945-ben, amikor a Fővárosi Levéltárban őrzött végrendeletét megfogalmazta.
A 18. század utolsó harmadától számíthatjuk azt a nagyjából ötven esztendős időszakot, amikor a Lindinger család több nemzedéke is – egymást követve – Lipcséből Magyarországra, közelebbről Pest városába migrált. Természetesen gazdasági menekültként. Az életet keresve.
A famíliából elsőként Carl Lindinger telepedett le a Terézvárosban. 1809-ben nyerte el a polgárjogot, becsületes mestersége: kapcás és harisnyakötő. Frisch Teréziát vette feleségül, gyermekük nem született. De szépen gyarapodtak. Már az 1820-as években birtokolták azt a telket, amelyen a mai Hegedű utca–Király utca sarokháza áll. Örökösük, Bösse Auguszta építtette Hauszmann Alajossal.


Paris-03.jpg

Auguszta is Lindinger-lány, az édesanyját hívták így. Lipcsében született, 1815-ben. Minden bizonnyal kislányként, szülei korai halála miatt vette magához húga (nővére) gyermekét az 1820-as években a pesti kapcásmester.
1830-ban költözött Lipcséből Pestre Heinrich Lindinger zenész. Carl-Károlynak, a bátyjának egy másik házába (ez a Kismező és Diófa utca közti átmenő telken állt, már régen eltűnt épület mai házszáma Csányi utca 3. lenne). Volt már három, még odahaza született gyermekük (a templomi muzsikus asszonyát Charlotte Grantnak hívták), köztük az 1828-ban született Lujza, Meszl cipész majdani felesége (Pesten is tovább gyarapodott a család, még három Lindingerrel).
Páris Vilmos valamikor 1850 és 1860 között születhetett. Az 1890-es évek elején nősült meg először, Troll Annát vette feleségül. Halottas házként a gőzmalom Szemere utca 22. számú épületegyüttesét jelöli meg: szegény ifjú asszonyka még csak 24 éves volt 1893 novemberében, amikor eltemették. Megözvegyült ura sürgősen pótanyát keresett árván maradt leánykájának, Páris Vilmának – s talált is, Meszl Lujza személyében. 1894 körül házasodhattak össze.

Meszl Lujza tudja mi az üzlet!
A mai Király utca 54. szám alatti telken álló régi Lindinger-ház 1868-ban került Bösse Auguszta tulajdonába. Akkor már sok éve Fleischmann Károlynénak hívták, az ura Pest egyik legismertebb hajfodrász-parókamestere. Mikorra derék nagy bérházuk felépül, már éppen nyugalomba vonul, vagy másfél évtizedig élvezheti még a nyugalmas öregkor örömeit. 1886-ban halt meg. Özvegye 1898-ban. Minden vagyonát – beleértve ezt a bérpalotát és Szentmihály-pusztai nyaralóját, szőlőskertjét is –, Lipcsében maradt testvérhúgára, Bösse Paulina férjezett Böttnerre és annak családjára hagyja.
Ők pedig szinte azonnal eladták 150 ezer forintért a távoli kuzin Meszl Lujzának meg a férjének, Páris Vilmosnak.


Paris-04.jpg

Páris egy évtizeddel korábban nyitotta meg első üzletét Pesten, az evangélikus iskola épületében, a Sütő utca 5. számú házban. Csokoládé, tea, rum a választék: a „legjobb hírben álló cégek” termékeit forgalmazza. Három évvel később, 1892-ben bővíti a szortimentet. A „mostani járványos időkben” különösen fertőzésveszélyes (mert piszkos) kávéházi tex­tilszalvéták helyett papírból valót hirdet, jutányos áron.
1896-ban a Kőbányai Polgári Serfőző Rt. képviselőjeként kíván boldog új évet ismerőseinek és barátainak a Budapesti Hírlap hirdetési oldalán. Egy-két évvel korábban egy hírlapi tudósítás már mint a gyár igazgatóhelyettesét említi.
Succit, az olasz koplalóművészt, aki 1894 nyarán nyilvánosan éhezett több mint harminc napig Pesten, Kőbányán vendégelik meg először a teljesítményét felügyelő bizottság tagjai. A vendéglátó Páris volt. A tudósító szerint „az eléje tett hideg fölszeletelt nem igen ízlett a műkoplalónak. Sokkal jobb étvággyal evett egy jó nagy adag teljesen nyers marha-hust kevés olajjal és hagymával. Hanem a serfőzde sörét nagy élvezettel itta.”
1897-ben a Sütő utcai bolt a Schmidt Vic­tor és fiai cég tulajdonába kerül, ez időtől kezdve Vilmos az ital-nagykereskedelemre koncentrál. Időközben beköltözik a Király utcai bérpalotába, 1899-ben már mint császári és királyi udvari szállító s a Charles Heidsieck Reims pezsgőgyár vezérképviselője ebben az épületben jelöli meg lakását és irodáját.


Paris-05.jpg

Úgy látszik azonban, hogy nem tudja törleszteni a rokonságnak, illetve a hitelt folyósító pénzintézetnek a vételárat. 1901-ben elárverezik az ingóságait, nem sokkal később a házat is. Ezt követően a müncheni bajor királyi serfőzde vezérképviselőjeként szervez nyilvános kóstolókat – 1907-ben például a Városligetben –, majd feleségével együtt vendéglátósnak áll. 1913-ban az Andrássy út 61-ben nyitnak kávéházat. Ebbe hal bele valamikor a világháború éveiben.
1919-ben már özvegye, Meszl Lujza vásárolja meg Weisz Richárd olimpikon birkózóbajnoktól a második – lebontott eredeti épületéből a Pilvax közbe áthelyezett – Pilvax Kávéházat.
1927. december 31-én – természetesen a költő születésnapjára időzítve – aktív közreműködésével kerül vissza a régi, méretes fekete márványtábla az új térben kijelölt helyére. Alatta a kiegészítő, fehér márványba vésett felirattal: „A felső táblát a hajdani Uri-utca 7. sz. alatti Pillvax-kávéház homlokzatáról helyezte ide a kegyelet. Ujból felavatta a Petőfi Társaság 1927 december 31-én.”
A MÁV Visszhang Dalköre énekelte el a himnuszt, a társaság elnöke, Pekár Gyula mondott beszédet, majd a kórus a Falu végén költeményt és aktuális üzenetként a Nem, nem soha strófáit énekelte el.
S ez időtől fogva a társaság tagjai e táblák alatt találkoztak – egy ideig rendszeresen. A város pedig ismét felkapta a Pilvax kultuszát, a forradalom megemlékezéseinek is rendszeresített helyszíne lett. Igaz, Páris Vilmosnénak ez a szerencsés marketingötlete nem teremtette meg az alapját annak, hogy az üzlet is virágozzon. Zeke Gyula megtalálta és saját dokumentációjában őrzi a „Kávés­ipar Testülethez” 1925 októberében intézett levelét, amelyben arra kéri a szakma érdekképviseletét, hogy segítsék elérni: a pénzügyigazgatóság mentesítse őt az akkor bevezetett „fényűzési adó” befizetésének kötelezettsége alól: „…a tulajdonomat képező »Pilvax kávéház«-am méreteire, valamint forgalmára nézve is, a kis kávéházak közé tartozik, s fogyasztó közönsége is a szegényebb állami és városi tisztviselőkből rekrutálódik.”

Az 1930-as évek közepére utalva pedig már teljessé vált hanyatlását írja le a Honismeret 1992/2. számában (visszaemlékezésében), Radó György: „Hogy miből élt meg a Pilvax Kávéház akkori tulajdonosa, özvegy Páris Vilmosné – rejtély. Nagy néha betévedt egy-egy öregúr, újságot olvasni egy csésze fekete mellett, a biliárdasztal unatkozott, a falnak támasztott dákók busongtak. … Nem fogyasztó vendégként, csak ünnepi látogatóként jelentek meg itt évente március 15-én kis­iskolások szervezett csoportjai, megemlékezni Petőfi napjáról…”

Meszl Lujza 1944. március 26-án, tanúk előtt vetette papírra hivatalos végrendeletét. Amit 1945. XI. 14-én hirdetett ki a járásbíróság. Amiből arra következtetek, hogy özvegy Páris Vilmosné abban a hónapban hagyta el örökre Lin­dingerék Pestjét. Lakását (a Városmajor utca 3/b-ben) fogadott leányára, Vilmára hagyta, ahogy minden más tulajdonát is, előírva a számára, hogy az összérték húsz százaléka erejéig köteles kielégíteni a további rokonokat.


Paris-06.jpg
A régi Pilvax (akkor Schöja) 1890 körül

A Pilvaxnak 1937-ben már más tulajdonosa volt, személye az államosításig még legalább kétszer változott. Végül az ötvenes évektől üzemi étkezdét rendeztek be a magyar történelemnek ezen a sokszor buzgón ünnepelt hiteles helyén.
Már amilyen – szokásosan – a mi nemzeti buzgóságunk…



Paris-keretes_1.jpg

– Gyere be, parancsolj! – invitál befelé a Libanon vendéglőbe egy szemmel láthatóan messziről migrált fiatalember.
– Libanonból jöttél?
– Én szír. Tizenhat éve itt a te országodban.
– Tudod, hogy egy régi híres pesti kávéházban kínálod a bárányt?
– Tudom, tudom. Most március tizenötödikén is jönnek. Előadások lesznek. A ti forradalomról. Olaszoktól vettük meg egy éve. Volt itt még akkor sok régi kép is a falon. De nem ment nekik az üzlet. Eladták.
– Volt itt valaha egy tábla is. Fekete feliratos márvány. A Pilvaxról.
– Ami a panzió lépcsőházában van? Nem volt az itt. Nem.
– De, biztosan. És valami más?
– Várj. Előhozom. Réz. Vésve rá, ami neked fontos.
– És hol van a kép? Mert ez egy felirat volt a falon, egy festmény alatt.
– Nálunk nincs. Mit gondolsz, felrakjam ezt a falra? Én felteszem! Ha nektek fontos. Én értem, hogy ez történelem. Jönnek folyton, keresik, mi maradt.
– És ha bezártok? Aztán a következő tulajdonos megint átalakít? Ezt az emléket meg kidobja? Miért ne lennél lelkiismeretesebb, mint mi voltunk?
– Lelki…?
– Hogy megbecsüljük, ami a történelmünk. Ami nekünk már ávszázadok óta nem sikerül. Érted?
– De mi nem fogunk bezárni. Felteszem a falra. Majd gyere be. Ott lesz.


Paris-keretes_2.jpg