Az utolsó magyar koronázás


shadow-Azutolso-2.jpg

Buda az újkorban háromszor volt királykoronázás színhelye: 1792-ben I. Ferenc, 1867-ben Ferenc József avatási ceremóniája zajlott a Várban. Az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt 1916. december 30-án koronázták királlyá. A javában zajló világháború közepette az ünnepségek szerényebbek voltak, mint 1867-ben, s azokat biztonsági okokból a Vár területére korlátozták, de azért igyekeztek minél többet felmutatni a történelmi Magyar Királyság fényéből.


1916. november 21-én néhány hetes betegeskedés után meghalt a 68 éve uralkodó Ferenc József. Tisza István miniszterelnök már másnap kifejezte a magyar kormány kívánságát, hogy a koronázásra minél előbb, még az év vége előtt kerüljön sor. A nyilvánosság számára a fő érv az volt, hogy a költségvetési törvény szentesítése teljes jogkörű uralkodót kíván, s zavarokhoz vezetne, ha Magyarország érvényes költségvetés nélkül vágna neki az új évnek. Valójában arra szerettek volna mielőbb garanciát kapni a koronázás jogi formaságai révén, hogy az új uralkodó nem fogja bolygatni a magyar szupremáciát biztosító dualista berendezkedést a Monarchia keleti felében. (Az előző trónörökös, Ferenc Ferdinánd nem csinált titkot „felforgató” szándékaiból.)
A 18–19. századi trónváltozások során még 3–9 hónapba telt, amíg az uralkodó halálát követően utóda fejére tehették a koronát. Távírók és vasutak nélkül hónapokba telt az országgyűlés összehívása, a követek megválasztása és gyülekezése, akik aztán hosszasan alkudoztak a királlyal a koronázási hitlevélről, amelyet a rendek fegyverként használtak kiváltságaik megvédésében.1916-ban azonban az információk már távírón és telefonon száguldottak, az újságok révén másnapra a legtávolabbi vidékek lakói is részletesen értesültek az eseményekről és tervekről. A résztvevők és a kíváncsiak vasúttal órák alatt a helyszínre érhettek, ahol egy európai nagyváros idegenforgalmi infrastruktúrája szolgálta ki őket. A technikai előkészületekhez színvonalas művészi és ipari háttérre lehetett támaszkodni Budapesten. A kiegyezéssel létrejött államjogi keretek a folyamatos heves politikai csatározások ellenére stabilakvoltak, a háború közepette sem Budapesten, sem Bécsben nem akarták bolygatni a működőképes rendszert – érdemi alkudozásra nem kellett számítani a trónváltozás kapcsán.
Hagyomány és aktualitás


Azutolso-1.jpg
IV. Károly koronázása. A képet Felix Schwormstädt, a Leipziger Illustrierte Zeitung rajzolója készítette. Bánffy Miklós szerint ő volt az egyedüli neves külföldi tudósító az eseményen, s a fotográfusokkal együtt „egy szűk odúban”, a lebontott szószékben kapott helyet.

A koronázási ünnepségek államjogi szempontból lényeges mozzanatai pontosan meghatározott szertartásrend szerint zajlottak, sőt, az uralkodás legitimitását egyenesen ezek betartásához kötötték. Az ünnepélyes események más elemei viszont – például a helyszínek – a körülményektől vagy a király egyéni kívánságaitól függően változhattak is. A szertartás egyik része a katolikus liturgia keretébe illesztett, a királyi hatalom isteni eredetét megjelenítő szakrális cselekményekből állt. Ezek sorába tartozott a tulajdonképpeni koronázás is.A szertartás világi része (az uralkodói eskü és a négy kardvágás) politikai aktus volt, amely azt demonstrálta, hogy az uralkodó és alattvalói viszonya szerződésszerű, kölcsönös kötelezettségeken alapul.
A rituálé számos középkori, koraújkori elemet tartalmazott. Ezek egy jórészt szóbeliségen alapuló társadalomban még komoly jelentőséggel bírtak, ám a 20. század elején már anakronisztikusnak tűntek. A háborús körülményekre is hivatkozva számos közéleti személy szorgalmazta, hogy a koronázási ceremóniát egyszerűsítsék egy ünnepélyes templomi szertartásra. A politikai elit döntő része azonban ragaszkodott az évszázados szertartásrendhez. Indokolt volt ez abban a politikai kultúrában, amelyben a történetiségre, a régiségre az egyik legfontosabb érvként, a legitimáció forrásaként hivatkoztak mind az osztrák-magyar közjogi vitákban, mind a magyarság előjogait megkérdőjelező nemzetiségi törekvésekkel szemben.
A koronázás helyszínét illetően 1916-ban nem igazán volt vita. Bár a politikai-kormányzati centrum 1848 óta egyértelműen Pest volt, a budai vár – benne a királyi rezidenciával – szimbolikus jelentőségét nem vonták kétségbe. Ugyanígy nem veszélyeztette a Mátyás templom állami-nemzeti főtemplom jellegét az 1906-ban felszentelt Szent István Bazilika: a hivatalos állami vagy uralkodói reprezentáció helyszíneként továbbra is a Schulek Frigyes által átépített templomot használták. A forgatókönyv alapjául Ferenc József 1867. június 8.-i koronázása szolgált, ám a téli időjárásra, valamint a háborús körülményekre tekintettel az ünnepség eseményeit teljesen a Várra korlátozták. (I. Ferenc 1792-ben a Vízivárosban, Ferenc József 1867-ben a pesti Duna-parton abszolválta az esküt és a kardvágásokat.) Bizonyos egyszerűsítéseket is elhatároztak, nehogy a lövészárkokban szenvedő milliók és a nehéz életkörülményekkel küszködő hátországiak az elit érzéketlenségét olvassák ki a hivalkodó reprezentációból. Nem vettek igénybe másik templomot az aranysarkantyús vitézek avatására (ez a Helyőrségi templom lett volna), és elmaradt a hagyományos pénzszórás a nép közé, valamint a vérmezei nép­ün­ne­pély ökörsütéssel és ingyen borral.
Az 1916-os koronázás sajátossága a korábbiakhoz képest, hogy az esemény megtervezésében és rendezésében a magyar országgyűlés szinte szabad kezet kapott. (1848 előtt még inkább az udvari hivatalok akarata érvényesült, Ferenc József 1867-es koronázásakor pedig a két fél al-kudozása során alakult ki a szertartás rendje.) A végrehajtást a Koronázási Ünnepélyt rendező Bizottságra bízták, amelyben a parlament, a minisztériumok, az udvartartás, a katolikus egyház és a főváros képviselői mellett számos társadalmi szervezet is helyet kapott. A protokolláris jellegű bizottság Ferenc József temetésének másnapján ült össze, és a tényleges munkát azonnal négy (forgalmi, biztonsági, „közönségszervezési”, valamint művészeti és műszaki) albizottságára bízta.

Egy kreatív arisztokrata
Az előkészületek oroszlánrésze a művészeti és műszaki albizottságra hárult, amelyet a kreatív arisztokrata, Bánffy Miklós gróf vezetett. Az íróként, díszlet- és jelmeztervezőként is elismert Bánffynak, az Operaház és a Nemzeti Színház intendánsának volt döntő szava a koronázás vizuális elemeit illetően. Legfontosabb munkatársként négy fiatal építészt vett maga mellé: Györgyi Dénest, Lechner Jenőt, Kós Károlyt és Pogány Móricot. Az ő terveik alapján alakították át a Mátyás templomot az ünnepre. A berendezést eltávolították, és a nagyobb befogadóképesség érdekében lelátószerű tribünöket építettek, kialakították a reprezentatív trónusokat a királyi párnak, a Schulek-féle mozgalmas falfestést ünnepélyes sötétvörös drapériákkal fedték el, az addigi gázvilágítást elektromosra cserélték, a bejárat elé az eső és hó ellen is védelmet nyújtó látványos baldachint készíttettek.
A szabadtéri esküt színházi szakemberként Bánffy a Halászbástyára álmodta, ám a budapesti főkapitány biztonsági okokból határozottan elutasította, hogy ilyen nyílt térre állítsák ki a királyt. Így a Szentháromság-szobor elé emeltek egy emelvényt Pogány Móric tervei alapján. (Az ideiglenes anyagokból sebtében készült teraszt utóbb kőből is megépítették, de az 1945-ös ostromban súlyosan megsérült, és maradványait a szobor helyreállításakor elbontották.) A másik szabadtéri színhely, a koronázási domb számára a Szent György téren találtak elegendő tágas területet. A Sándor palota déli falának vonalában emelt, gyeptéglákkal fedett magaslathoz minden törvényhatóság küldött földet valamilyen történelmi nevezetességű helyről. A domb építőanyaga azonban nem ez a „szent” föld volt: az 5–5 kilogrammos csomagokat szimbolikusan helyezték el a dombban, és az ünnepségek után „ereklyetartókba” porciózva, jótékony célra el is adták. A királyi palota és a templom közötti utat zászlókkal és növényi díszekkel – girlandokkal, koszorúkkal, lombfüzérekkel – díszítették fel, a Dísz térre fából és gipszből obeliszkeket emeltek, a Tárnok utca és a Szentháromság tér kevéssé reprezentatív házainak homlokzatát pedig drapériákkal takarták el.


Azutolso-2.jpg
A király az eskü után koronával a fején lovagolt a Szent György térre. Előtte – szintén lovon – Tisza István haladt.

Az előkészületekhez tartozott a koronázás nyilvánosságának szabályozása is. Érdeklődésben persze nem volt hiány, sőt a viszonylag szűk tér miatt, biztonsági okokból inkább a tömeg távoltartása volt a szervezők feladata. A látványos eseményeket, mint Ferenc József koronázását, Kossuth Lajos temetését vagy a millenniumi menetet az előző évtizedekben százezrek tömeghisztériáig fajuló érdeklődése kísérte, ezúttal viszont csak nyolcezer nézőt terveztek beengedni a Várba. Az útvonal mentén kilenc tribünt állítottak fel: a Szentháromság téren és a Siklónál – az eskü, illetve a kardvágás helyszínén – fedett „VIP-páholyt” emeltek, a többire pedig a középosztály képviselőinek osztottak, illetve árusítottak jegyeket. A szektorokra osztott járdákon is csak jeggyel rendelkezők fagyoskodhattak, a Várnegyedet ugyanis a koronázás hajnalán teljesen elzárták a várostól. Bár ezt előre közzétették, mégis optimista kíváncsiak tömegei kerekedtek fel reggel, akik a Várhegy lejtőin várakoztak órákon át, hogy legalább a harangozás és az ágyúlövések révén közelről követhessék az eseményeket. A térszűke miatt a személyesség élménye keveseknek adatott meg, ám az előző évtizedek technikai vívmányainak – fotografálás, filmezés –, valamint a sajtó tömegessé válásának köszönhetően az utolsó királykoronázásról mégis olyan széles körben jutottak részletekbe menő információkhoz az emberek, mint soha korábban.

A ceremónia
Az ünnepségek már december 27-én megkezdődtek, amikor Károly és neje, Zita királyné kisfiukkal, Ottó trónörökössel Budapestre érkezett. A Nyugati-pályaudvartól feldíszített útvonalon, éljenző közönség sorfala közt, nyitott hintón hajtattak a Várba. Este 6 órakor fogadta a király a koronázási hitlevelet átadó országgyűlési küldöttséget a palota tróntermében. A választ – miszerint a hitlevelet elfogadja – másnap délelőtt közölte az uralkodó az újból megjelent deputációval. Forma szerint ekkor vált biztossá, hogy tényleg lesz koronázás: ennek első következményeként délután áthozták a koronát (a mai OSZK 7. szintjén található) őrzőhelyéről a király lakosztályába, hogy a bélését Károly fejéhez igazítsák. 29-én a koronázási jelvényeket átvitték a Mátyás templomba, hogy a másnapi szertartást a Loretói kápolnában várják.
December 30-án az országgyűlés kora reggel testületileg indult a Mátyás templomba, ahol már gyülekeztek a vármegyék, a városok és más testületek díszruhás küldöttei. A koronázó menet – egy huszárszázad, a főváros küldöttsége, a zászlós­urak és palotahölgyek, gróf Tisza István miniszterelnök, majd a király és királyné a kis trónörökössel – díszkocsikban érkeztek a Szentháromság térre. Ágyúdörgés és a főváros összes harangjának zúgása közben vonult be a királyi pár a templomba.A szertartás nyitányaként a király az oltár előtt térdelve letette az igazságosság és béke esküjét a hercegprímás előtt, aki ezután szentelt olajjal megkente karját és a vállközét. Szent István palástját már a trónja előtti térdeplőn terítették rá, hogy a misét, amelynek csúcspontját a tulajdonképpeni koronázás jelentette, már ebben hallgassa. A koronát – az 1867-es mintát követve – a miniszterelnök és a hercegprímás tette Károly fejére. A beiktatási ceremónia után következett a királyné megkoronázása, amelynek keretében a király fejéről addig visszavett koronát a vállához érintették.


Azutolso-3.jpg
Az új aranysarkantyús vitézek a Mátyás templom előtt

A koronázási mise után a királyné és kísérete elhagyta a templomot, a király pedig aranysarkantyús vitézeket avatott. A máskor pusztán protokolláris mozzanatnak különös drámaiságot kölcsönzött, hogy a kitüntetéshez ezúttal egy éppen zajló borzalmas háború ötven súlyosan rokkant tisztje sorakozott fel, akiket Bánffy, a drámai hatások szakértője díszmagyar helyett csukaszürkében vonultatott fel.
A szertartás után az uralkodó kivonult a templomból a Szentháromság-szobor előtt fölállított emelvényre, hogy elmondja a koronázási esküt. Ezt követően lóra ült, s fején a koronával, vállán Szent István palástjával hosszú menet kíséretében a Szent György térre vonult, hogy a dombra fellovagolva megtegye a négy kardvágást a világ négy tája felé. Két év múlva kiderült, hogy a szimbolikus ígéretet IV. Károly nem tudta megtartani…


Azutolso-4.jpg
IV. Károly koronázási díszben. A modern médiaviszonyokhoz alkalmazkodva, az uralkodóról, és a királyi családról már a koronázást megelőző este elkészítették a királyi palotában a sajtónak, illetve képeslapokra szánt fotókat, azaz megelőlegezték a szertartást.

A ceremóniák sora a Várpalotában a jelképes koronázási ebéddel – a királyi asztalra közönség előtt felszolgált 18 fogás valójában érintetlen maradt –, illetve az országgyűlés 100000 koronás (aranypénzekben) koronázási ajándékának átadásával zárult. Este 6-kor a királyi család udvari vonata már ki is gördült a Nyugati pályaudvarról. A gyors távozás – és a szertartás viszonylagos exkluzivitása – bizonyos kielégületlenséget hagyott a fővárosi közvéleményben.