Szellemes takarítónő

fotó:Sebestyén László


Gyakori mostanság a mogorva munkavállaló. Persze alig szabad ilyet mondani manapság, mert félő, hogy a mogorva munkavállalók becsületvédő szakszervezete fellázad. A vidám munkavállalók becsületvédő szakszervezete bizonyára széles mosollyal a kijelentés mellé állna, és megmutatná, hogyan kell elviselni a mufurc hétköznapokat. Persze mindkét csoport számára a lét a tét, ezért inkább hallgat; Veronika viszont nem fedi fel inkognitóját, s kedélyünket javítandó, pontban éjfélre időzíti az akciót!

Budapest-Zugló fölött viharfellegek gyülekeznek, a szél is feltámad, tépi az ágakat. Ki teheti, hazaszalad, mások behúzódnak az eresz alá. Frissen kopognak az esőcseppek, kifényesedik az aszfalt, újraéled a járdaszegély mentén a tavaszi tyúkhúr. Micsoda szégyen…Nóri néni behajtja az ablakot, minden alkalommal felháborodik, amikor sorházi tekintete a szomszédék elhanyagolt bejáratára téved. Én nem bírom… és nem is akarom… – pöröl magában, a söprögetést még bevállalná, de a gyomirtást?! Amíg a Guszti élt, nem volt ez probléma… – pedig dehogynem, viszont akkor még együtt dohoghattak a rendellenességeken, ami különös életerővel látta el őket. És dolgoztak szorgalommal, nappal a máséban, munka után a saját ház körül: utcaseprés másnaponként, kuka kirakás-berakás hetente egyszer, kapuk-zsaluk olajozása évente, télen sózás, nyáron hűtés, dús nyarakon rendszeresen csipegették a kockakövek között elvadult füvet. Persze, nekik is voltak rosszabb napjaik, mert amikor esik, vagy fúj, akkor nagyon fúj az egész.
Eh… – Nóri néni nem akarja az emlékeket, és kikéri magának a nénizést (60+), végül elhatározza, kiküzdött társadalmi rangja révén, a továbbiakban nem hajlandó a más portáját is rendben tartani. A takarítónői múlt azonban nem hagyja nyugodni. Az utcában senki nem tudta, abban az időben mivel kereste a kenyerét; korán reggel ment a privátékhoz, onnan az irodába, hogy összeporszívózza az aktatáskás uraságok koszát. – Nórika, ránézne a vécére? – először nem értette, mit jelent a virágnyelv, majd rövidesen kiderült, a gazda savazást szeretne, mert a hétvégi fogadáson kicsit elhajlott a társaság. A munkaerő olyankor nyel egyet, s igyekszik másra gondolni, miközben szorgosan jár a keze. Máskor az úr vasalást rendelt az alapcsomag mellé: ugyan… kifizette rendesen… – védekezett Nóri otthon, amikor Guszti, pedáns mérnökember lévén a saját nadrágja élét kérte számon tőle. Csak a szépre emlékezem… ahogy a csillag megy az égen… – efféléket fabrikál a fejében Nóri néni – Nóri… hányszor mondjam… –, és ezúttal valóban megköti magát: amit elhatározott, az úgy lesz. És kész…
A miheztartáshoz kapóra jön, hogy az elhagyatott házba rövidesen új lakók költöznek. Pláne… – kakaskodik a nem-néni, s energikusan dörzsölgeti a tenyerére száradt tésztacafatokat. A függöny mögül próbálja kifigyelni, kifélék lehetnek az új szomszédok, de azok rendkívül diszkréten élik az életet. Valami puccos naccságáék… még bemutatkozni se jöttek át… – panaszkodna Nóri a barátnőjének, hogy megvillantsa az archív filmcsatornákon szerzett műveltséget, midőn a cselédek kibékíthetetlen vonzalommal irigykednek kenyér­adóikra. Akkora terepjárójuk van, hogy átlóg a térfelemre… hosszabb, mint a lakás… – ekképpen zsörtölődik magában, s amúgy szakmailag, minden alkalommal, amikor elmegy a kapu előtt, lapos pillantásokkal terepszemlét tart.


Szellem-1.jpg

Hónapok telnek ekképpen, a házba csakugyan élet költözik, Nóra csak bámul, hogyan lesz napról napra takarosabb a zuglói zug. Minden szinten munkások dolgoznak, vidám kalapácsütések tartják ébren a hétvégi lakosságot, s életben a zsörtölődést: inkább a tyúkhúr, mint a sittes vödrök… – de már nincs visszaút, eladódott a ház, a tulajdonosnak pedig elképzelései vannak. A házfalat négerbarna és törtfehér árnyalattal variálták: korrektebb lett volna a kávébarna… – néhány finnyás Nóri mellé áll, és amikor a munkások elhagyják a terepet, végre elmondhatják meglátásaikat a szomszéd kertjéről. Hogy minek ezeknek törpeszökőkút… – a leginkább fájó pont; az erkély fölötti gipszstukkót még valahogy megemésztették volna, mert a kirendelt kőfaragó részletesen beszámolt a restaurálás főbb állomásairól. Végül fél év múltán megszületik a nagy mű: az alul-felül másfél szobás kertes házikó kipucolkodva várja vendégeit.


Szellem-2.jpg

A belső készültségről azonban semmi hír, mert mégiscsak legyen az embernek tartása, és Nóri világéletében irtózott bármely néniféle kíváncsiskodástól. Majd kialakul… – vélekedik a barátkozásról, és szomorúan végignéz az özvegyi homlokzaton; pergő vakolat, vésőnyomok és nejlonzacskók az alapzat tövében, már ami a beázást illeti.
Na, de a virágoskert… – mentegetőzik – … az csodálatos! – Nóri összerezzen a hangra, a frissen mázolt belső kerítés mellett feltűnik a melírozott vörös: Veronika vagyok…

…Nóri néni. – nyújtja a kezét ijedtében Nóri néni, de nincs ideje javítani, és arra lesz figyelmes, hogy máris válaszolgat a kérdésekre: igen, régóta… a Guszti is nagyon szerette… ugyan ki járna énhozzám… – a vörös Veronika együttérzőn bólogat, de a kitárulkozást későbbre hagyja. Nórinak kissé rosszul esik a titkolódzás, és megbánja, hogy rögtön panaszkodással kezdte: hogy a csőtörés… a tetőfelújítás… az időjárás… és persze a rendetlen járókelők, akik mindig ezen szakaszon dobálják el szemetet… Nem baj – zsörtölődik tovább a néni – legalább megtudja, mi a rend errefelé..

A hatás valóban nem marad el, néhány héttel később, amikor Nóri néni a közértboltból vánszorog haza – különösen erős napja volt – az új kerítésre függesztett táblácskán a következő feliratot találja: A ház utcafrontját Szellemem tartja rendben. Aki elrondítja, azért érte jövök! Veronika… – Nóra azon nyomban feléled, első gondolata, hogy rögtön felkeresi Verát, hogy megtudja, miről van szó. A házban azonban csend honol, a zsalugáterek félárbócon, és a csengő is süketen kattog, amikor már vagy negyedszer nyomja. Ja, ha szellem… – összegzi tapasztalatait, elvégre őt csak az érdekli, hogy a porta rendben legyen; ki hogy csinálja, az ő dolga. Estefelé viszont úgy gondolja, mégiscsak átnéz a belső kerítésen, hátha feltűnik a vörös, és szóba elegyedhetnek.
De nem, nem érdekel… – próbálja visszaverni magában a vágyat, s hogy lekösse magát, a tévé-távirányítóért nyúl. Végül három híradó, két szerelmes sorozat és egy horrorfilm felületes megtekintése után összekapja magát, és hátra rohan az udvarba, ott mégiscsak nagyobb az esély, hogy megtud valamit.
Éjfél felé jár az idő, a kerten könnyű borzongás fut végig, Nóri összehúzza magán a pufi-kardigánt, már nem néz, csak lát, amint a vörös Veron a padlástéri galambdúcban méhviaszgyertya fényénél formálgatja a sorsot; a haja kibomolva, az elméje megromolva, baglyok huhognak, farkasok vonyítanak, kicsit villámlik is.
Na, de a Pincsinek nem ilyen hangja van…– eszmél Norcsi, ezúttal hálás szívvel gondol a környék házőrzőjére, hogy létezésével amúgy lelkileg visszarántotta a valóságba, s két kupica konyak a pókhálós készletből segít az éjszakai nyugodalom visszaszerzésében. Félálomban még hallja, hogy odakint nyikorogva csapódik a padlásajtó, miáltal létrejön a tökéletes ezoterikus mező, amelyben bármely eszköz érintése nélkül lehetséges utcát söpreni, azután álomcsönd. Reggelre kelve Nóri néni árnyas tekintettel, de rendezett elmével úgy dönt, ezentúl kizárólag a szakmai részre koncentrál. Tartozom ennyivel Guszti emlékének… – gondolatai órákon keresztül a titok megfejtése körül döngicsélnek, de biztos ami biztos, előveszi a közepes kisbőröndöt, komótosan csomagolni kezd, miközben a megoldás is körvonalazódik: Ha nem megy, legföljebb eldobálok néhány sörös dobozt a járdán, és akkor Veronika eljön értem…