Elfelejtett érckoszorú

Nagyon sok minden eszembe jut március 15-én negyvennyolc budapesti emlékeiről, eseményeiről, különösen a csaknem ötven éven át ismétlődő megemlékezések után. Ráadásul szinte mindennapos lett Petőfi sírjának kereséséről és keresőiről beszélgetni. Gyakran megpróbálom azt is, hogy összekapcsoljam fő szenvedélyemet (gasztronómia és vendéglátás) az ünnepekkel. S eközben most egy nagyon érdekes emlékre bukkantam.


A dolgok – eszmék, hivatások – közötti kapcsolatépítési vágyamat Herczeg Ferenc, a valaha volt Petőfi Társaság elnöke fogalmazta meg nagyszerűen: „Szeretném, ha valaki egyszer egy finom, és jólelkű kis könyvben megírná a költészet és, mint ma mondják: a vendéglősipar egymáshoz való viszonyát. A világirodalom remekművei pompás és szinte kimeríthetetlen anyagot szolgáltatnának ehhez a könyvhöz, és maguk a vendéglősök is elcsodálkoznának, hogy a királyok és lovagok legendái mellett mekkora nagy helye jutott az emberi fantáziában az ő egyenes őseik, a kocsmárosok, csaplárosok és csárdások legendáinak.”

Azt már régen érdeklődéssel figyeltem, mi volt, mi lehetett Pesten 1848. március 15-én. Az ismert események mellett működtek és tele voltak az éttermek, kávéházak, darabokat játszottak a színházban (a Bánk bánt telt ház előtt), és valószínűleg a kocsmák is jó bevétellel zárták azt a napot. Mindennek egyfajta utólagos bizonyítékát találtam meg mostanában, amikor a Magyar Vendéglősök Országos Szövetségének különleges ünnepi megemlékezésével s az azt megörökítő kiadvánnyal (A „jó öreg korcsmáros”-nak. Szerk.: F. Kiss Lajos, Szeged, 1913) találkoztam.
A testületi megemlékezésekben az az igazán ritka és különös, ha nem csak a történeti események, személyek kerülnek szóba, hanem a testület tesz is valamit, valamilyen emlékezetessé, hagyománnyá váló dolgot a hajdani esemény kapcsán. Egy ilyen ritka alkalom volt 1913. március 15-e, amikorra a Magyar Vendéglősök Országos Szövetsége emléket állított nemzeti hősünk családi sírboltjára.


elfelejtett-1.jpg
A Vendéglős Ipartestület vezetőségi tagjai a János-hegyi kilátó vendéglőjénél; balról a második Glück Frigyes, a testület vezetője

A Szövetség már tett hasonló komoly lépéseket (a Vendéglős Ipartestülettel karöltve) Budapest gyarapodása érdekében, például a János-hegyi kilátótorony megépítésének kezdeményezésével. A kilátótorony Glück Frigyes jelentős közbenjárásával 1910-ben elkészült. Az 1913-as események azonban szinte felülmúlták a korábbi kezdeményezést, és konkrét tettként segítették a megemlékezést. Ebben az eseményben szintén Glück Frigyes, a Pannónia Szálló tulajdonosa, a Szállodás és Vendéglős Ipartestület elnöke járt élen. Aki egyébként Kossuth halálakor kezdeményezte a fővárosi elöljáróságnál a Hatvani utca nevének Kossuth Lajosra változtatását, illetve Rákóczi hamvainak hazahozatalakor a Rákóczi út elnevezést a Kerepesi út belső szakaszára.
Az akciót megörökítő kiadvány előszavában Glück a következőképpen írt az ötlet felmerüléséről és a döntésről:
„Borus, nyári napon, mikor a nehézsúlyú felhők csak úgy lógnak-ereszkednek alá a levegőben és a tikkasztó lég szinte megfekszi az ember testét-lelkét, a Petrovics-pár sírja előtt állottam és szinte önkéntelenül elmerengtem azoknak élete során, akik e hantok alatt, az elmúlás csendes birodalmában alusszák örök álmukat.

És eszembe jutott, hogy mi magyarok, mindnyájan ennek a jó öreg kocsmárosnak és szerény, egyszerű, jóságos feleségének milyen sokkal tartozunk, amiért olyan nagy kincset adtak hazánknak, mint Petőfi Sándor. És egészen áthatotta lelkemet az az érzés, hogy én is adósuk vagyok, úgy is, mint magyar, úgy is, mint ember, úgy is, mint kocsmáros.

S amint így elmerengtem, hirtelen villámlani kezdett, majd jótékony nyári zivatar indult meg felettem. Az ég áldása eső képében hullott alá a szomjas földre…

Az én lelkemben is megvillant egy gondolat…

Az a gondolat, hogy Petőfi Sándor szülei iránt nekünk, kik az ő hivatásukat folytatjuk, szintén kötelességünk leróni a kegyelet és a hála adóját.

És a gondolat, az eszme csakhamar testté lőn…

Rövid felszólítást kellett csak intéznem kartársaimhoz és ők tömegesen jelentkeztek, siettek, hogy érczből való, hervadhatatlan koszorúnk letételével kegyeletünk adóját leróhassuk.

Nagy az én örömöm, hogy Petőfi szüleivel szemben megtettük kötelességünket, és azért forrón óhajtom, hogy hazafias és derék kartársaimat, akik hívó szavamat megértették: »Áldja meg az Isten mind a két kezével«.

Budapest, 1913. márczius 1-én.”

Petőfi szüleinek, a „jó öreg kocsmárosnak és feleségének” sírja ezzel az aktussal hosszú kálvária végére ért. A történet ugyanis a Józsefvárosi temetőben kezdődött, ahol annak idején egy félreeső helyen, az akácos erdő mellett temették el a nemzetmentő harcok évében elhunyt édesapát, majd egy év múlva a harctéren csatázó fiaiért aggódó édesanyát. Jeltelen sírjukon sem évszám, sem név nem volt. De felirat igen, Petőfi Sándor fogalmazta meg: „A legszeretettebb apa és a legszeretettebb anya” nyugszanak itt. A sírnál ekkor csak Petőfi, felesége, Júlia, és öccse, István jelent meg.
A Petőfi Társaság 1882. április 4-én emeltette ki és vitette át a két koporsót a Kerepesi úti temetőbe, ahol egy új sírba helyezték hamvaikat. Később a város emeltette a síremléket – egyszerű felirattal. És végül 1913-ban – Glück Frigyes javaslatára – a Vendéglős Szövetség egészíttette ki Bory Jenő szobrászművész alkotásával, egy bronzból készített, soha nem hervadó koszorúval.


elfelejtett-2.jpg
A Szövetség emlékkoszorúja „A jó öreg korcsmárosnak”, Bory Jenő alkotása

A vendéglősök kitettek magukért, bár tennék ezt ma is. Az emlékkönyv egyik tárcájában Rátkay László, a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagja máig érvényes felhívást fogalmazott meg: „Veszítne-e előkelőségéből a fényes szálló, vagy étterem, ha falán ott volna díszül Petőfi képe? Legszebb fővárosi szállónk neve miért nem Petőfi-Szálló? Legjobb borunk vagy pezsgőnk miért nem ezt a nevet hordja?...”

Túlzás lenne újra és újra emlékeznünk rá, nem csak a március 15-ei beszédekben? Gyönyörű magyarságát jobban tanítani az iskolákban? Alig találkozom mostanában olyan tinédzserrel, aki szavalni tudna bármely verset, akár három-négy sort is Petőfitől. Az Alföldön született és élt anyósom, 85 évesen rendre elolvassa és idézi kedvenc versét, a Tiszánál címűt. Ám a költő Budapesten is élt. Ady, Jókai, Arany stb. után születhetne egy Petőfi Budapestje kötet is, mely a szülők méltó emlékhelyével együtt gyűjtené egybe a költő fővárosi élményeit, írásait, netán az újság-szerkesztőségekben, a vendéglőkben és kávéházakban töltött óráinak históriáját…
Sokszor eszembe jutnak hasonló gondolatok. Petőfi jó szemléletű és lelkes vezére lett kora ifjúságának – de mit tenne ma? Mit venne észre, és mit tenne ellene? Hogyan lépne fel? És ma is lenne elég ereje a mozgósításra?
(a hazai színházi szervezés és irányítás példás alakja) versét idézem, melyet 1913-ban, a fenti március 15-ei esemény tiszteletére írt:
Ha visszajönne… // Elgondolom sokszor, mi lenne, / Hogyha Petőfi egyszer itt teremne. // Mihez mit szólna, kihez állna? / Ki lenne ellensége, jó barátja? // Dicsérne-e, avagy gáncsolna minket? / Találna-e még rabságot, bilincset? // Lelhetné írját ennyi, ennyi sebnek? / Visszavezetné, akik eltévedtek? // Uram, magyarok istene, mi lenne, / Hogyha egyszer csak itt teremne! // Ha itt teremne, mint egy égi kard, / Ránk harsogna egy új Talpra-magyar-t!”